Balázs Péter: Magyarország levéltárai (Budapest, 1983)
Magyarország levéltárügye a felszabadulás után (Balázs Péter)
Az iratbegyűjtés — különösen az 1950-es években — valójában irat mentés volt, s így a levéltárak a szervektől bármilyen állapotban is átvették az iratokat, semhogy a teljes megsemmisítés kockázatát vállalják. Bár az utóbbi években az irattári fegyelem említésre méltóan javult, a levéltáraknak az újonnan begyűjtött iratok rendezése terén még mindig sok tennivalójuk van. A rendezés általános célja az volt, hogy a fondokra, állagokra és sorozatokra bontott iratanyagot a fond levéltári rendszerének megfelelő kisebb levéltári egységekig, vagyis a fond-állag szintnél mélyebben, de nem az egyes iratokig lemenőén, azaz középszinten kell rendezniök úgy, hogy a legkisebb raktári egységen belüli legnagyobb levéltári egységek (pl. alapszámok) sorrendjét kialakítsák. Az elmúlt közel 3 évtizedre visszatekintve csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk a levéltári dolgozók áldozatos munkájáról, amellyel ezt a célkitűzést megvalósítani igyekeztek. Tevékenységük eredményeként az általános levéltárak, valamint az állami szervek és társadalmi szervezetek szaklevéltárai iratanyagának 95%-a rendezett állapotban van. Ebből országosan mintegy 10% a csak fondokig és állagokig rendszerezett anyag, tehát az iratok 85%-a legalább középszintig rendezettnek tekinthető. Az egyházi szaklevéltárak rendezettségéről nem rendelkezünk összesíthető adatokkal. A rendezések — különösen a területi általános levéltárakban — általában a korábbi irattári rend helyreállítását jelentették. Ezt a mechanikus rendezési feladatot, megfelelő előkészítés után és rendszeres felügyelet mellett, a kezelői személyzet is el tudta végezni, s azoknak a levéltáraknak rendezettségi szintje alakult a legkedvezőbben, amelyek megfelelő számú, jól gyakorlott középkáder gárdával rendelkeztek. A numerikus rendszerű nagy közigazgatási irategyüttesek rendjének helyreállítása után azonban, amikor a bonyolultabb összetételű községi vagy a közigazgatásitól eltérő vállalati, családi stb. fondok rendszerezésére került sor, egyre inkább szükség lett a tudományos dolgozók közvetlen részvételére, sőt az egyes fondtípusokhoz rendezési sémák kidolgozására is. A Levéltári Híradó, majd a Levéltári Szemle hasábjain egymás után jelentek meg a legkülönfélébb szervtípusok rendezéséről szóló módszertani feldolgozások, amelyeket nem egy esetben hasznos vita is követett. Külön problémát jelentett és jelent még ma is számunkra annak a nagytömegű kapitalista kori anyagnak rendszerezése, amelynek eredeti numerikus rendje — megfelelő segédlet hiányában — a tudományos kutatás igényeinek nem felel meg. Emellett levéltárainkban egyre-másra kerültek feldolgozásra olyan fondok, amelyeknek segédletei elpusztultak, erősen meghiányosultak, illetve — egykor ügyviteli célból készülvén — tudományos célú kutatáshoz alig használhatók fel. Más esetekben az eredeti irattári rendet, mivel a szerv hivatali felépítését, működését és ügyköreit nem tükrözte, célszerűtlen lett volna megtartani. Ilyen és hasonló esetekben egyre inkább felvetődött az egyes fondok iratai tárgyi rendezésének, illetve átrendezésének szükségessége. Rendezettség szempontjából legkedvezőbb a Magyar Országos Levéltár helyzete, amely lényegében iratainak már középszintű tárgyi átrendezését is elvégezte.
