Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - IV. A magyar államszervezet története a felszabadulás után

A tanácsrendszer kialakulásával egy időben megszűnt a „törvényhatósági jogú városok" jogállása. Az első tanácstörvény értelmében a városi tanácsok szervezetileg a járások területének hatáskörébe kerültek. A jogalkotók azt várták, hogy ha a városokat a gazdaságilag szorosan hozzákapcsolódó környező községekkel egy igazgatási egységbe szervezik, az megszünteti a mesterséges elkülönülést és segíti a város és falu egymáshoz közeledését. Bár a kormány a 19 megyeszékhellyel és 4 további várossal (Baja, Nagykanizsa, Sopron, Szeged) kivételt tett és közvetlenül a megyei tanácsok alá rendelte őket, az intézkedés következménye az lett, hogy a járási tanácsok nem tudták megfelelően vezetni a városi településeket, ezért lelassult a városi települések fejlődésének az üteme. 1954-ben a második tanácstörvény megszüntette ezt a hátrányos helyzetet, és valamennyi városi tanácsot közvetlenül a megyei tanácsok felügyelete alá rendelt, ami jelentős mértékben hozzájárult az urbanizáció előrehaladásához. (A négy legnagyobb vidéki város - Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged - megyei jogú város lett, tanácsuk rangja, hatásköre tehát azonossá vált a megyékével.) A városiasodást eredményező gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésnek a felszabadulást követő ütemét jellemzi, hogy míg 1900 és 1944 között 14 község kapott városi rangot, 1945 és 1977 között pedig 38, addig 1977-ben már összesen 87 városa volt hazánknak. A főváros, Budapest, 1873 és 1944 között a gazdasági és kulturális élet kiemelkedő fontosságú gócpontjává fejlődött. Mindezt azonban nem követte a területi igazgatás szervezetének megfelelő átalakítása, sőt - hasonlóan politikai okokból, mint a megyéknél - meggátolták a fővárossal gazdaságilag teljesen összefüggő munkáslakta települések egyesülését Budapesttel. 1949-ben törvény született Nagy-Budapest közigazgatási egységének a megteremtéséről. Hét megyei várost (Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestlőrinc, Rákospalota és Újpest), továbbá 16 nagyközséget csatoltak ekkor a fővároshoz és a kerületek számát 14-ről 22-re emelték. Az ország központja ezzel minden korábbinál nagyobb lehetőséget kapott a gazdasági, kulturális és kommunális fejlődésre. Ma már a főváros vonzásköre kiterjed a határán kívül fekvő 44 környező településre is. Magyarországon a községek az eltérő történelmi fejlődés következtében nagyon különböző fejlettségi szintet örököltek. Az Alföldön nagy, sokszor 10 000 főt is meghaladó lakosságú, tanyákkal övezett települések alakultak ki. A Dunántúlon és az Északi-Középhegységben pedig igen sok a kis és közepes nagyságú falu. A helyi tanácsok rendszere csak fokozatosan tudta kellő mértékben figyelembe venni a községek igen különböző sajátosságait. Az első tanácstörvény (1950) még azt írta elő, hogy minden ötszáz lakosnál nagyobb községnek önálló tanácsot kell alakítania. így nem kevesebb, mint 2808 önálló és 170 közös helyi tanács létesült. A második tanácstörvény (1954) az igazgatási munka javításának, a tanácsok rendelkezésére álló eszközök célszerű felhasználásának érdekében megszüntette e túlzott tanácsalakulást, lehetővé tette a kis községeknek a városi tanács alá helyezését. Az igazán jelentős változások azonban a hatvanas évek végén következtek be. Nagy mértékben előrehaladt a kis falvak közös tanácsokba tömörülése és a városokat