Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - III. A kapitalista kori magyar államszervezet

mindkét félnek arra a meggyőződésére épült, hogy a soknemzetiségű magyar állam politikai-kormányzati egysége legalább olyan előnyös a birodalom biztonságát, hatalmi állását féltő dinasztiának és dinasztikus politikusoknak, mint a magyar uralkodó osztálynak. A Habsburg-birodalom utolsó fél évszázadának sajátos államformája, a kettős monarchia, az egységes Ausztria és az egységes Magyarország illúziójára épült. A kiegyezés mit sem változtatott magán a tényen, hogy Magyarország egy birodalom része. Változás, a több mint három évszázada fennálló helyzetben, ott mutatkozott, hogy a birodalomba tartozásból következő kormányzati és igazgatási problémákat törvényben szabályozták. E szabályozás kiindulóporitja az 1723-as Pragmatica Sanctio volt, amely szerint a magyar királyság „felbonthatatlanul és elválaszthatatlanul" össze van kapcsolva az osztrák örökös tartományokkal.* A kiegyezést tető alá hozó magyar államférfiak, élükön Deákkal, e kapcsolatot perszonáluniónak nevezték, vagyis olyan állami közösséget értettek rajta, amelyben az egyetlen közös, az uralkodó személye volt. Valójában azonban a birodalom kifelé való képviseletének, valamint védelmének közössége és kölcsönössége közössé tette a hadügyet s az ennek költségeit fedező pénzügyet. Sőt a kiegyezés nyomán a Pragmatica Sanctióból nem folyó közösségek is létrejöttek, így a Habsburg-birodalom két része, Ausztria és Magyarország vámszövetséget kötött, más államokkal szemben tehát egységes vámterületet alkotott. Közös volt a pénzük s a pénzt kibocsátó jegybankjuk is. A közös kiadások fedezésében való részesedés arányát (a quotát), valamint az utóbb említett, csak közös megállapodással intézhető ügyeket tízévenként kötött egyezményekkel szabályozták. Ezeket az egyezményeket a két állam parlamentje által kiküldött bizottságok kötötték. (Nem tévesztendők össze ezek a delegációkkal, amelyekről alább lesz szó.) A kiegyezés Magyarországot és Erdélyt egy állammá olvasztotta, miután a két országnak 1848-ban kimondott uniója valójában csak ekkor realizálódott. A kiegyezés érintetlenül hagyta mindkét állam törvényhozó, kormányzati és bírósági szerveit. De a fentebb említett közös ügyek kormányszinten való intézése közös minisztériumok (a cs. és kir. ház** és a külügyek, a hadügy és pénzügyminisztérium) létrehozását kívánta meg, valamint a közös kormányzatnak megfelelő, parlamentáris szerv megteremtését. Ahogy a magyar politikusok a Magyarországot Ausztriához fűző állami kapcso* Mint ismeretes, a Pragmatica Sanctio (1723) a Habsburgok örökösödési jogát a leányágra is kiterjesztette. A király személyét a polgári korszakban is szentnek és sérthetetlennek tekintették. Jogai továbbra is csorbítatlanul fennmaradtak, míg a felelős minisztériumot felállító, 1848. és 1867. évi törvények bizonyos korlátokat nem szabtak azoknak. Ugyanakkor azt is kimondták ezek a törvények, hogy a király senkinek sem tartozik felelősséggel. A felelősséget a királyi elhatározásokért, rendeletekért, ellenjegyzésükkel a miniszterek vállalták. ** Még a feudalizmus korában alakult ki a gyakorlat, hogy az uralkodóház ügyeit intéző miniszter állását egybekapcsolták a külügyminiszteri állással (az udvari és államkancellár a külügyek mellett az uralkodóház ügyeit is intézte.)