Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - III. A kapitalista kori magyar államszervezet

latot a valóság elkendőzésével perszonáluniónak nevezték, ugyanúgy a valóságban az állam legsajátosabb funkcióiban (külügyben, hadügyben, pénzügyben) létező birodalom létét, legalábbis a birodalom ügyeit intéző kormányszervek elnevezésében, tagadták. Az osztrákok birodalminak mondták e minisztériumokat (Reichsministerium), magyar elnevezésük közös minisztérium volt. A magyar, főképp az ellenzéki politikusok váltig hangoztatták, hogy kormánya csupán Ausztriának és Magyarországnak van, az Osztrák-Magyar Monarchiának (ahogy a kiegyezéssel teremtett államalakulatot nevezték) nincs, csupán közös ügyeket intéző miniszterei vannak. A magyarok által tagadott közös (birodalmi) kormány feje a cs. és kir. Ház és külügyek minisztere lett volna, akit az osztrákok birodalmi kancellárnak (Reichskanzler) neveztek. A kiegyezés korának első kancellárja, Beust bukása után azonban éppen a magyarok kívánságára, a birodalmi kancellári címet eltörölték, s helyette a cs. és kir. Ház és a külügyek közös minisztere, vagy röviden közös külügyminiszter elnevezést használták. A közös minisztertanácsban a külügyminiszter (ha az uralkodó is jelen volt, az uralkodó) elnökölt. A másik két közös miniszteren (a hadügy- és pénzügyminiszteren) kívül eleinte alkalomszerűen, később rendszeresen részt vett az osztrák és a magyar miniszterelnök, majd a minisztertanácsban tárgyalt ügyek illetékes szakminiszterei, s más szakemberek is, így pl. a világháború alatt a vezérkar főnöke. , Nagyrészt a magyarok ellenállásán múlott, hogy a közös minisztériumból, ill. a közös minisztertanácsból nem alakult meg az Osztrák-Magyar Monarchia (birodalmi) kormánya. Amiként nem volt a birodalomnak a két államrész kormányai fölött álló birodalmi kormánya, úgy nem volt birodalmi parlamentje sem. A magyar államférfiak többsége már a neoabszolutizmus korában mereven elutasította azokat a kísérleteket, amelyek birodalmi tanács (parlament) felállítását célozták. A kiegyezési tárgyalások során is kifejezésre jutott felfogásuk, hogy Magyarország függetlenségének, helyesebben belkormányzati önállóságának legfőbb biztosítéka az, hogy alkotmánya ne ismerjen saját parlamentjénél magasabb törvényhozó szervet. Tehát sem a Monarchia két részének kormányát nem fogta össze magasabb szintű kormány, sem pedig az osztrák és a magyar parlament fölött nem állt birodalmi parlament. Felemás megoldásként mindkét parlamentből 60-60 tagú delegáció kiküldését írta elő a kiegyezési törvény. Ezek a delegációk külön tanácskoztak. Csak rendkívüli esetekben - ha a vitás kérdéseket nem lehetett más módon tisztázni - ültek össze együttes ülésre. A magyarok követelése volt ez, hogy még látszatát is elkerüljék egy közös (birodalmi) parlament létének. A közös miniszterek felelősségre vonását csupán a valóságosan működő közös (birodalmi) parlament tette volna lehetővé. Elvben a közös miniszterek csak a delegációknak tartoztak parlamentáris felelősséggel, mert valóságban az osztrák és a magyar kormány az osztrák, ill. a magyar parlamentben állt helyt ténykedésükért, döntésükért. Az Osztrák-Magyar Monarchia legfőbb kormányzó szerve az osztrák és a magyar minisztérium volt. A kiegyezéskor a felelős, független magyar minisztérium megszervezésénél az 1848. évi törvényt vették alapul. Bizonyos módosításokkal (1868 és 1889) ezen az