Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - III. A kapitalista kori magyar államszervezet

eszmék gyors térhódítása határozta meg az események menetét, és az államberendezésnek ezek során végbemenő átalakulását. A polgári kormányformát részben még a feudális kormányszervek közreműködésével teremtették meg. A legjelentősebb lépés a felelős minisztérium felállítása, ill. az országgyűlés alsótáblájának (ettől kezdve már képviselőtábla, sőt néha képviselőház) népképviseleti alapon való átszervezése (1848: V. tc.) volt.* Minthogy attól tartottak, hogy ha ki is nevezik a minisztériumot, annak felterjesztéseiről a király idegen tanácsosainak meghallgatásával dönt majd, a királytól teljhatalmat eszközöltek ki a nádor számára, hogy a javaslatokat ne kelljen Bécsbe küldeni. A nádort már az 1485-ös nádori cikkek a király helytartójává tették. Az 1848. évi III. tc. újra kimondotta, hogy a nádor a király távollétében annak helytartója, s a királyi végrehajtó hatalmat teljes jogkörrel gyakorolja. Királyi helytartói minőségében személye, mint a királyé, szent volt és sérthetetlen. Az államberendezés polgári átalakításának így egyik eszköze volt a nádor jogkörének királyivá tágítása. Még a törvényt megelőzően a király felhatalmazta a nádort miniszterelnök kinevezésére. A nádor élt is e jogával s Batthyány Lajos grófot bízta meg az első független, felelős magyar minisztérium megalakításával. Április 7-én megtörtént a miniszterek kinevezése. A törvény tulajdonképpen csupán egy nyolc (belügyi, pénzügyi, közmunka- és közlekedésügyi, földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi, honvédelmi s a király személye körüli) osztályból álló minisztériumot ismert. A régi kormányhatóságoktól (dikaszteriumoktól) abban különböztek a minisztériumi osztályok, hogy az ügyeket nem testületi keretek közt intézték. Az osztályt vezető miniszter személyében volt felelős az egész osztály munkájáért. Minden döntés az ő nevében történt, az osztályról kimenő iratokat ő írta alá, vagy az ő felhatalmazásával írták alá. A törvény értelmében a miniszterelnök főhatósága kiterjedt az egész minisztériumra. Ennek osztályai azonban hamarosan önállósultak, szakminisztériumokká váltak (a mindennapi nyelvhasználatban hamarosan minisztériumoknak is nevezték azokat), minek következtében a miniszterelnök csupán, mint első az egyenlők között, a minisztertanácsban érvényesíthette akaratát. A körülmények (a sietség, időhiány) következtében a törvény nem vonta meg pontosan a minisztérium jogkörét. Nagyjából a feudalizmus korabeli kormányhatóságok (kancellária, helytartótanács, kamara) ügyei tartoztak hatáskörébe. A királyi parancsok, rendeletek érvényessé csak akkor váltak, ha azokat az illetékes, a magyar fővárosban székelő miniszter ellenjegyezte. A miniszteri ellenjegyzés joga a felelősségre nem vonható király cselekedeteiért a felelősséget az illetékes miniszterre hárította. Mint a fentebbi felsorolásból kitűnt, az egyik miniszternek állandóan a király mellett kellett tartózkodnia, hogy - amiképpen a törvény előírta - „mindazokba a * A főrendi tábla megmaradt a régi alapokon 1885-ig, amikor valamelyest csökkentették a katolikus egyház aránytalanul magas képviseletét, képviselethez juttatták azonban a bevett vallásfelekezeteket. A főrendiház tagjává lettek a felsőbíróságok elnökei. A király pedig jogot kapott 50 főrendházi tag kinevezésére. Elnökeit mindkét kamara maga választotta. Egyébként az 1.848-as, népképviseleti törvény bizonyos feltételekhez, sőt vagyoni cenzushoz (ingatlan és megfelelő jövedelem) kötötte a választójogot.