Gecsényi Lajos: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak történetéhez, 1956-1964 (Budapest, 2000)

Dokumentumok

Peinsipp erre azt mondotta, hogy elismeri, sokan bejöttek vízum nélkül, de osztrák részről az a felfogás uralkodott akkor, hogy nem az osztrák hatóságok feladata megnézni, van-e magyar vízum vagy nincs. Azt feleltem erre, hogy később, november 2-án és 3-án mégis több újságíró jött hozzánk vízumért, olyanok, akiket a határról az osztrák határőrizeti szervek küldöttek vissza azzal, hogy szerezzenek be magyar vízumot, másképp nem engedik át őket. Peinsipp itt megjegyezte, hogy ez az ő intervenciójára történt. Ezután arról beszélt, hogy az is hiba volt magyar részről, hogy a Fehér Könyv IV. kötetébe bevették azt az ismert újságidézetet. Azt válaszoltam, hogy ez csak egy újságidézet. Valaki megbízást kapott, hogy az ellenforradalomra vonatkozó újságidézeteket gyűjtse össze, s ezt ebben a könyvben kihozták. Azt hiszem, nincs sok értelme most vitatkozni ezeken a dolgokon, hiszen a vitát vég nélkül lehetne folytatni. Most az a feladat, hogy azt a bizonyos porcelánt összeragasszuk. A beszélgetés során megemlítettem Peinsippnek, hogy nem tudom, hogyan értelmezzem Lujo Toncic képviselőnek az Europa-Gespräch keretében elmondott beszédét, amiben lényegében arról volt szó, hogy az európai integráció megvalósítása során sor kerülhet arra, hogy Ausztria semleges státuszát felülvizsgálják. Mi lesz akkor Ausztria örökké tartó semlegességével. Megmutattam Peinsippnek a „Volksstimme" erre vonatkozó cikkét, s megjegyeztem, hogy a hivatalos szöveg is nálam van, körülbelül az van benne, mint a cikkben. Peinsipp azt mondotta, hogy Toncic-on nem csodálkozik. Ő egy olyan ember, amilyen sok van még Ausztriában. Ezek az emberek arról álmodoznak, hogy előbb vagy utóbb valamilyen formában újra vissza kell állítani az osztrák-magyar-cseh államtársulást, mert szerintük az nagyon egészséges volt. Hiába magyarázza ezeknek az embereknek, hogy ez már a múlté, hogy ilyesmi nem lehet, ezeket az embereket nem lehet erről meggyőzni. Egyébként Toncic nem veendő komolyan, mindenki rajta nevet, mert ő az örök külügyminiszter-jelölt, bár ő biztos abban és ezt mindenki tudja is, hogy Toncic sohasem lesz külügyminiszter. Elmondottam Peinsippnek, hogy én a magam részéről sokkal súlyosabban ítélem meg Pittermann beszédét, amit a Nagy Imre-üggyel kapcsolatban tartott. Peinsipp itt közbevágott és elmondotta, hogy a szocialisták külpolitikai orientációja közismert. Rámutattam arra, hogy a szociáldemokratáknál is tapasztalható változás, hiszen még maga Oscar Pollak is másképpen beszél most, mint egy évvel ezelőtt, mert a szocialisták a hatalom megragadására készülnek, s tudják, hogy mint kizárólagos kormánypárt nem folytathatják ugyanazt a külpolitikát, amit jelenleg képviselnek. Ezután az osztrák sajtóról beszélgettünk. Peinsipp kijelentette, hogy nekünk sokkal könnyebb a dolgunk, mint nekik, hiszen mi tudjuk a sajtót irányítani. Rámutattam, hogy ez egy nagy tévedés. Nekünk legalább annyira nehéz a sajtóval boldogulni, mint nekik. Minden főszerkesztő egy külön kis birodalmat épített ki magának, s abba nem lehet beleszólni. Pláne nem lehet mindennapi kérdésekben. Hiszen ő is tapasztalhatja, hogy a különböző sajtóorgánumokban különféle cikkek jelennek meg, olyanok is, amelyek külpolitikai helyzetünknek egyenesen ártanak. Viszont igaz az is szerintem, hogy az osztrák sajtót is lehet irányítani, amikor Ausztria külpolitikai érdekei azt kívánják, akkor irányítják is. Én emlékszem pl. arra, amikor Mikojan látogatása előtt szinte egy csapásra elhallgatott az osztrák sajtó a támadásokkal, s egy szó rosszat nem