Muller, Samuel - Feith, Johann Adrian - Fruin, Robert: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve (Budapest, 2019)
S. MULLER, J. A. FEITH, R. FRUIN: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve - II. fejezet. A levéltári iratok rendszerezése [Lásd a IV. fejezetben írottakat is!]
séges az időrend következetes alkalmazása. De még akkor is van egy bökkenő: a rendszer megköveteli hogy minden egyes iratnak pontos dátuma legyen. A minden fondban előforduló, igen nagyszámú keltezetlen iratot ugyanis legfeljebb találgatás útján lehet elhelyezni, és természetesen ezek az iratok az esetek egy részében rossz helyre fognak kerülni, ezért a kutatás során szem elől tévesztik majd őket. Mivel azonban ilyesmi csak nagyon kis terjedelmű fondok esetében állhat elő, a hátrány tulajdonképpen mégsem túlságosan nagy. Sokkal súlyosabb lesz azonban a helyzet, ha valamivel terjedelmesebb fondokra alkalmazzuk ezt a módszert. Ilyenkor ugyanis az egyéb hátrányok száma is megnövekszik. Közülük a leginkább szembeötlő az, hogy a különféle kötetek, amelyek messze a legnagyobb részét – általában a teljes terjedelem kilenc tizedét – teszik ki minden egyes fondnak, nem olyanok, mint a fentemlített különálló iratok, vagyis nem keltezetlenek, hanem éppen ellenkezőleg, több keltezésük is van. Vagyis nem lehet beilleszteni őket egy kronológikusan rendezett fondba. Így tehát máris arra a némiképp nevetséges eredményre jutunk, hogy a fond legfontosabb részét, a különféle köteteket, kihagyjuk a leltárból, és vagy egy Kéziratok cím ű rovatba száműzzük – amely rovatnak egyébként semmi létjogosultsága nincs egy levéltári leltárban –, vagy pedig egyáltalán nem vesszük fel azokat a jegyzékbe úgy, ahogy az nemrégiben Leeuwarden fondjának leltára esetében történt. A köteteket ugyanis semmilyen körülmények között nem lehet megbontani. Összefűzött számadásokból álló sorozatok, levélkötegek, iratokat tartalmazó dossziék stb. esetében viszont megtehetjük ezt, és így is kell eljárnunk akkor, ha a számadásokat, leveleket, stb. darabonként időrendbe akarjuk rendezni annak érdekében, hogy amennyire csak lehet, következetesen alkalmazzuk az időrendi szisztémát. Márpedig, ha így cselekszünk – sokan érthető okból visszariadtak ettől – akkor először is rettenetesen hosszadalmas lesz a leírás folyamata, és aligha remélhetjük, hogy valaha is elkészül a leltár. De mégsem ez a legnagyobb baj. Súlyosabb ennél, hogy egy tisztán időrendbe rendezett fond tartalmáról teljességgel lehetetlen áttekintést kapni. Elég, ha például arra a problémára gondolunk, hogyan állapítjuk meg, hogy vajon teljes-e vagy sem egy város számadásainak sorozata. Messze a legsúlyosabb veszély azonban az, hogy a nagyszámú dosszié szétszedésével megbontjuk az iratok között fennálló természetes összefüggést. Megmagyarázza ezt az a példa, amelyet annak idején oly sokszor idézett a párizsi École des Chartes – ahol mindig nyomatékosan hangoztatják a fond tiszte letben tartásának elvét – egyik tanára. A levéltár különböz ő sorozataiban számos 18. század végéről származó, különálló, jobbára keletezetlen és aláírás nélküli iratot találtak, amelyek többnyire nem voltak túl érthetőek, de mindig jelentős ügyekre vonatkoztak. Egy feljegyzésből véletlenül kiderült, hogy mindezeket a kronológikus rend kialakítása érdekében szétszórt dokumentumokat XVI. Lajos dolgozószobájában találták. Természetesen nagy sietve összegyűjtötték 97
