Muller, Samuel - Feith, Johann Adrian - Fruin, Robert: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve (Budapest, 2019)
S. MULLER, J. A. FEITH, R. FRUIN: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve - II. fejezet. A levéltári iratok rendszerezése [Lásd a IV. fejezetben írottakat is!]
gazgatással foglalkozott, hanem feladata volt a közmunkák felügyelete, sőt egy ideig még a katonai beszállásolások ügye is, így tehát a Kamara fondjában számos olyan irat lesz, amelyeket az első rendszer a Közmunkák és a Katonai ügyek tétel alá sorolna be. Még ennél is meggyőzőbb példával szolgál a szegénygondozás ügye, amely feladatkör Utrechtben megoszlott a Szegénygondozó Hivatal és az Inasügyi Kamara között, mely utóbbit a kocsmárosok, a plébániatemplo mok, a fuvarosok, a városi kapuőrök és a külvárosi kiskereskedők hozzájárulásaiból tartották fenn. Így tehát a második rendszer szerint összeállított leltárban a Szegénygondozás tétel két részből állna, mert az előbb említett hozzájárulásokra vonatkozó iratokat egy egész sor más tételben – Ipar, Egyházi ügyek, stb – kellene elhelyezni, ahol azok egy nagyon kevéssé megfelelő egységet alkotnának. A fenti példa több, mint elég annak bizonyítására, hogy a két rendszer teljesen különböző jellegű, ezért tehát mindenképpen választani kell közöttük. Az első rendszernek van egy vitathatatlan előnye: ez a szisztéma abba a helyzetbe hozza a levéltári anyag kutatóját, hogy azonnal, minden fáradság nélkül megtudja, mely tételben találja meg az érdeklődésére számot tartó témára vonatkozó iratot vagy iratokat. Bármilyen nagy legyen is azonban ez az előny, mégsem elég meggyőző. A rendszer tételeket hoz létre, mégpedig olyanokat, amelyek idegenek a fondtól és annak szerkezetétől. Vagyis egy könyvtárat rendezhetnénk akár a kötéstípusok, akár a papírokon található vízjelek szerint is, és ezzel valóban nagy szolgálatot tennénk a könyvkötészet és a papírgyártás történetével foglalkozó kutatóknak, mindezt azonban csak annak a sokkal nagyobb számú kutatónak a kárára tehetnénk meg, akik a könyvek tartalmát szeretnék megismerni. Nem marad el a büntetése annak sem, ha egy fondot tőle idegen béklyóba kényszerítünk, mert bár a rendszer egyfelől segíti a kutatót azáltal, hogy rögtön megmutatja neki azt az anyagrészt, amelyet át kell tekintenie, másfelől viszont el is téríti az útiránytól. Így például, ha a mutató segítségével megtalálta a hivatal azon határozatait, amelyekben van valamilyen adat az általa kutatott témára – egyébként minden esetben ez az ajánlott út a kutatás megkezdésére –, bonyolult kutatás nélkül nem fog rájönni, hogy hol vannak a határozatokhoz tartozó levelek és egyéb iratok, amelyek épphogy a legfontosabbak lennének kutatása szempontjából. Már ez is elég súlyos kifogásnak tűnik a módszerrel szemben. Van azonban egy még ennél is súlyosabb, döntő jelentőségű nehézség: a levéltáros egyszerűen nem képes – legalábbis következetesen nem képes – ezt a módszert alkalmazni. Amíg ugyanis egy könyvtárban az egyes könyveket többnyire meghatározott célból hozta létre a szerző, és ezért mindegyik könyv egy meghatározott témával foglalkozik, vagy legalábbis valamiféle egységet képez, minduntalan előfordul, hogy egy levéltári irat – például egy levél – két vagy több nagyon különböző témára vonatkozik, és ezért a fent ismertetett rendszerben egyidejűleg 100
