Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

kodásra kerül sor, a kezdeményező szerepére azonban egyik sem vállalkozott: a lehető veszteség mindannyiukat jobban riasztotta a várható nyereségnél. Hiszen Angliát például új gyarmatokkal kecsegtette a török birodalom összeomlása, de kereskedelmi útvonalának veszélyeztetésével is, ha a rivális Franciaország ugyancsak területekhez jut a Közel-Keleten. Franciaországot viszont aggasztotta, hogy az angol diplomácia saját határain biztatja ellene a németeket, ha egy keleti konfliktus esetén keresztezni próbálja Anglia érdekeit. Oroszország már régóta a békés behatolás politikáját folytatta Törökországban, és ez hosszabb távon biztosabbnak és gyümölcsözőbbnek ígérkezett, mintha nyílt konfliktus kirobbantásával maga ellen állítja csatasorba a kereskedelmi útvonalára roppant érzékeny Angliát. Ezért „mentették meg" Európa hatalmai egyesült erővel a „keleti" békét, amelyet Mehemed Alinak francia támogatásra is számító akciója már-már felbomlással fenyegetett. Oroszország befolyása a Balkánon az 1812-i bukaresti békével kezdődött, amelynek következtében a török birodalom szerb és román tartományai tulajdonképpen a cár egyfajta védelme alá kerültek. A Balkán népeinek jelentékeny hányadát Oroszországhoz kapcsolta a nyelvrokonság, még többjüket a vallási azonosság. A mindenkori cár eleinte mint hittestvéreinek patrónusa lépett fel a török iga alatt nyögő délszlávok és románok mellett, és fokozatosan bizonyos érdekközösség jött létre e népek meg a cári hatalom között. Egyformán előnyös volt számukra azoknak a kötelékeknek a lazulása, amelyek a balkáni tartományokat a rájuk telepedett török központi kormányzathoz fűzték. A cári diplomácia e lazulás minden mozzanatát úgy értékelte, hogy céljához, azaz a Földközi-tenger eléréséhez viszi közelebb, ezért a görögkeletiek védnökeként a török államvezetésnél - de nem vele szemben — támogatta a balkáni országok „belső" függetlenülési törekvéseit. A török hatalom szorításának enyhülése viszont, amelyben Oroszország jelentékeny szerepet játszott, jótékonyan hatott a balkáni népek fejlődésére és erősödésére. A cári befolyásban, amely a török függés rovására nyert mindinkább teret, ők nem önérdekű nagyhatalmi politikát, hanem - mivel a török iga ellenében javukat szolgálta - önzetlen pártfogást láttak. A szerb és román tartományok sorsa, főleg a hunkiareskeleszi szerződés után, abban az értelemben csaknem teljesen a cári diplomácia pórázára került, hogy ezen országokban - noha a török birodalom keretébe tartoztak - szinte alig történhetett valami Oroszország egyetértése nélkül. A gyenge török kormányzat a békesség kedvéért tudomásul vette e nem-hivatalos protektorságot, a cár közegei pedig őrködtek azon, hogy a balkáni események ne érdekeiket keresztezőén alakuljanak. A balkáni népektől eltérően ítélte meg a cári hatalom politikáját általában is, de a Balkánon is a magyar, elsősorban a liberális közvélemény. A hazai reformerek szemében a cári Oroszország a Szentszövetség meg-