Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

rosodást igenelt, és elutasította az aktív asszimilálásnak bármely, mert közvetett kényszert mindig tartalmazó formáját, másrészt államirányító szerepkörben csupán olyan nemzetiségeket tudott elképzelni, akik a kultúra segítségével érzelmileg magyarokká váltak, azaz saját etnikumuktól lélekben már elszakadtak. Az ellenkező pólust a liberális nacionalizmusnak az a válfaja jelentette, amelyben már a későbbi sovinizmus vetette előre árnyékát. Néhány képviselője részben a birtokosság, részben az értelmiség bárdolatlanabb elemeiből került ki; szinte nem akadt köztük, aki csak megyei tekintélyt is élvezett volna; számszerűleg elenyésző kisebbséget alkottak a liberalizmus táborán belül; nem is volt egymással kapcsolatuk; szemléletük rokonsága-azonossága mégis indokolja külön, egyszersmind azonos csoportba sorolásukat. Teljes egészében vállalták ők a liberális ellenzék társadalomátalakító és általa nemzetteremtő programját, de túllicitálták annak nacionalista törekvéseit és kívánalmait. Ha a Pesti Hírlap a vita hevében, bár korántsem érvényesítési szándékkal, arra a meggondolatlan kijelentésre ragadtatta magát, hogy a magyarság saját hazájában szabadságosztogatás nélkül is joggal igényelhetné a más ajkúak asszimilációját, ők azzal a követeléssel léptek fel, hogy minden jogadásnak az elmagyarosodás legyen előzetes feltétele. Ha a vezető liberálisok nem ismerték el, hogy a hazai nem-magyarok rendelkeznek a nemzetalkotó képesség ismérveivel, ők ennek okát is megtalálni vélték abban a torz eszmében, hogy e népek alacsonyabbrendűek a magyarságnál. Őket nem elégítette ki az asszimilációnak az a mértéke és üteme, amely a közélet magyarosításával, erkölcsi ráhatással, iskola és egyház révén, valamint társadalmi egyesületek útján elérhető; a más ajkúak mielőbbi beolvasztása végett adminisztratív eszközökkel akartak benyomulni a magánélet köreibe. Közülük merészkedtek némelyek itt-ott fizikai erőszakkal is párosuló nacionalista kilengésekre. Kíméletlen és durva túlbuzgalmukkal több kárt okoztak a reformmozgalom nemzeti programjának, mint amennyi támogatást adtak társadalmi liberalizmusának. Nekik szólt a Pesti Hírlap figyelmeztetése: a természet az emberi jogokat nem nyelvhez és valláshoz kötötte. Eltúlzott kívánalmaik és szélsőséges nézeteik a reformellenzék vezetőinél nem leltek igenlő visszhangra, de bírálatban is kisebb mértékben részesültek a kelleténél. Szórványosan akadtak liberálisok, akik a feudalizmus felszámolásának igényét nem kapcsolták össze a magyarosodás követelményével. Az államvezetés hivatalos nyelvéül ők is a magyart óhajtották, de - elvileg homlokegyenest különböző okból - semmilyen formában se kívánták a más ajkúak asszimilációját. Némelyek számára azért volt idegen a magyarosító politika, mert következetesek maradtak ahhoz az elvhez, hogy a polgári szabadságra bármely nyelvű országlakos egyformán jogosult. De volt olyan is, akit aggasztott, hogy az asszimiláció a magyar jelleg felhígulását vonja