Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

Homlokegyenest ellenkező fogadtatásban részesült Zay eszméje a szlovák - kisebb részben német — papok, tanítók és általában értelmiségiek azon rétegeiben, amelyeket megriasztott, hogy a magyar nacionalizmus az asszimilálás újabb eszközét fedezte fel. Zayék egységteremtő köntösben indított akciója vihart dagasztó szélvetésnek bizonyult: a szlovák értelmiség, főképp az evangélikus papság jelentékeny hányada okkal ítélte saját nemzetisége létét fenyegető veszélynek, és lépett működésbe ellene. Az érintett lakosságban azzal a szóbeli agitációval igyekezett unióellenes hangulatot kelteni, hogy a magyarizmus már nemcsak nyelve, hanem vallása ellen is tör. Megkezdte a birodalom szláv vagy szlávbarát elemei mozgósítását a saját oldalán: a külföldi lapokban, kéz alatt terjesztett iratokban és a cenzúrát megkerülő röplapokon hazai és idegen szerzők panaszolták fel, hogy a magyarság vagy magyar nemesség kegyetlenül elnyomja a nemzetiségeket, főképp a szlávokat, sőt némelyek azt állították, hogy egyenesen a szlávok „kiirtását" tűzte ki célul. Az össztűz az unió-gondolat szellemi atyja: Zay ellen irányult. De a magyar nacionalizmus sem késett önigazolásnak szánt válaszaival és cáfolataival. A vitában, amelynek kirobbantásában a magyar nacionalizmus asszimiláló törekvése az első számú vétkes, csakhamar eldurvult az egymással — gyakran névtelenül - feleselők hangja. Az evangélikus konvent évi közgyűlése 1841 szeptemberében már meglehetősen mérgezett légkörben és izgatott hangulatban ült össze. A küldöttek zöme szlovák és német lelkészekből került ki. Számbeli túlsúlyukat a jórészt világiakból álló magyar párt harciassággal ellensúlyozta. Zay és a türelmetlenebb szárny képviseletében Kubinyi Ferenc a nyílt összecsapás provokálásától sem hőköltek volna vissza. Zay az őt ért támadásokra hivatkozva válaszút elé állította a konventet: vagy helyesli az általa követett irányt a magyar nyelv terjesztését célzó intézkedéseivel együtt, vagy pedig ő köszön le tisztségéről. Kubinyi éles kirohanást intézett az unió megbuktatásán dolgozó papság ellen, és követelte, hogy a konvent haladéktalanul oszlassa fel az evangélikus intézményekben vagy gyülekezetekhez kapcsolódóan tevékenykedő összes nyelvművelő egyesületet, továbbá tiltson meg a külföldi szláv társulatokkal minden levelezést. E támadó fellépés látszólag eredményesnek mutatkozott. A magyarosítás rosszallói hallgatásba burkolództak: egyetlen hang sem emelkedett az unió-terv és általában Zay irányzata ellen. Jan Seberiny bányavidéki és Pavel Jozeffy felső-tiszai szuperintendensek egyaránt tagadták, hogy bármelyik lelkészük antimagyar vagy pánszláv eszmék tudatos pártolója, illetőleg terjesztője lenne. A magyar asszimilációs törekvések határozott visszautasítása helyett csupán arra szorítkoztak, hogy megvádolt papjaikat és oktatóikat mentegessék: tevékenységük nem több ártalmatlan nyelvgyakorlatnál, és legfeljebb egy-kettő olyan akad köztük, aki intelligenciahiányból, nem pedig rosszhiszeműségtől indítva, idegen az egyház-