Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

I. A birodalmi kormányzat új magyar politikája 1840 után

vasutat. Egyébként is: előbb az úthálózat építendő ki, mert még az sincs Magyarországon. Metternichék a magyar nemzeti kívánságok visszautasításánál - nyíltan vagy burkoltan — többek közt rendszerint a nemesi adómentességre hivatkoztak. A távoli jövőben valóban tervezték a közteherviselés bevezetését, a negyvenes évek első felében azonban két okból is tudatosan kerülték annak tényleges felvetését. Tartottak tőle, hogy az adózás eszméjét képviselő ellenzék, amellyel e kérdésben sem kívántak azonos platformra jutni, az adóvállalást a megvalósulás küszöbén számukra kényelmetlen nemzeti kívánatokkal köti össze. De az adózás eszméje, ha előkészítés nélkül veti a kormány fel, megzavarhatta és eltántoríthatta volna a fizetéstől irtózó magyarországi szövetségeseket is. Emlegetése a magyar fejlődés segítését célzó javaslatok esetében így csupán elvetésük ürügyéül, politikai vonatkozásban pedig - amint a sorok közt erre Metternich válasza is utalt - zsarolásul szolgált: a központi kormány csak akkor hajlandó az ország anyagi támogatására, ha az felhagy az ellenzékiséggel, és meghajol a tervezett birodalmi centralisztikus-abszolutista törekvések előtt. Akkor és oly formában, amely mellett e támogatás nem Magyarország és a tartományok kapcsolatának lazulására, hanem Magyarország függőségének növekedésére vezet, a birodalom politikai és gazdasági egységéhez egyidejűleg épít utat. E cél világosan megmutatkozott abban a módban, ahogy a birodalom kormányzata a magyar gazdasági élet gúzsbakötőjét, fejlődése egyik legdöntőbb akadályát: a hitelhiányt kezelte. Megszüntetését az adósságban fuldokló birtokososztálynak szinte egésze magyar hitelintézet létesítésétől remélte. Metternich és Kübeck azonban ellenálltak az egyre erősödő nyomásnak: a hitelprobléma megoldását csak német hiteleszközök révén tudták elképzelni, amelyek Magyarországot gazdaságilag - és ezen keresztül politikailag - még szorosabban az osztrák császársághoz láncolják. Ugyanakkor az Osztrák Nemzeti Bank, amely 1841-ben újabb húsz évre megkapta a birodalmi pénzkibocsátás monopóliumát, Metternich és Kübeck iránymutatása szerint nem volt hajlandó sem magyar hitelintézet létesítéséhez segítséget adni, sem pedig - a magyar tulajdonviszonyok rendezetlensége, ősiség stb. miatt - magyar magánigénylőknek kölcsönt nyújtani. Metternichék más utat leltek a leginkább dinasztia-hű nagybirtokosok támogatására: jórészt a kancellár közvetett vagy közvetlen interveniálására a bécsi Arnstein- és Eskeles-, a Rotschild és a Sina-bankházak 1842-től milliós kölcsönöket közvetítettek a vezető arisztokrata családoknak. E módszer a magyarországi hitelproblémát nem oldotta meg, de Metternichék ezt politikai számításból nem is nagyon akarták. Alkalmazása ugyanakkor mentőkötelet jelentett egy sor mágnásfamíliának, amelyeket ezáltal a kancellár megtartott a maga rendíthetetlen hűségén; az országból kiáramló, azt szegényítő kamatok révén pedig busás haszonhoz