Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

val gátolta ugyan a kossuthi liberalizmus terjedését, és arra kényszerítette a Hírlapot, hogy ellensúlyozására erőt fecséreljen, de megsemmisítő csapásokat szándékával ellentétben sem tudott a nemesi oppozícióra mérni; az a terve pedig, hogy függetlenül cselekvő, de mégis kormánybarát centrumpártot bábáskodik életre, egyelőre kudarcot vallott. Kossuth ismét állta Széchenyi ellenében a sarat. Nem reagált annak minden egyes megnyilatkozására, de időről időre, azaz rendszeresen visszautasította a gróf vádjait és védte a maga igazát. Igyekezett kerülni a személyeskedést, ám nem mindig sikerült neki: Széchenyi örökös vagdalkozásai néha őt is kihozták sodrából. Elvbarátai részéről kétoldalú nyomás nehezedett reá. Némelyek gyakoribb és harciasabb visszavágásra ösztökélték. Mások, legalábbis egy idő után, azt tanácsolták neki, hogy hunyjon szemet Széchenyi gyanúsításai és otrombaságai felett. így Wesselényi, akit aggasztott, hogy a polémia az ellenzék szétzilálódását eredményezi, és eltereli a figyelmet a kor égető kérdéseiről, ö abban reménykedett, hogy Széchenyi is beleun és abbahagyja támadásait, ha az érintett vagy érintettek hallgatással mellőzik azokat. De Kossuth más véleményen volt: időnként szükségesnek tartotta, Széchenyi állításainak és .téveszméinek „kiigazítását". Hangsúlyozta a vita során, hogy sokan felfogják ugyan az eszmét, de nem számolnak annak következményeivel; ha azután eljő a logika hatalmának ideje, rádöbbennek: valójában nem hitték, hogy megérik az eszmék gyakorlati beteljesedését, és hogy egyet-mást tulajdonképpen nem is akarnak. E kínos állapotból abban látják menekvésüket, hogy másra fogják a nem-akarás jogát. Ilyen Széchenyi is. Materiális dolgokban a hon páratlan és egyedüli hőse, politikai reformátorként azonban alkalmazkodó kitűnőséggé lett, mert sok kérdésben nincs tisztában önmagával. Hiszen az arisztokratizmus szokásos gyarlósága miatt - ő maga vallja be - nem tűr semmit, ami alulról jő: ezért a visszaélések és kicsapongások minden megrovását „a felsőbbség gyűlöletessé tételének" nevezi, a népet pedig a nép teljes kikapcsolásával véli boldogíthatónak. Pedig „mindenki csak annyiban valaki a honban, amennyiben a népnek tagja". Alkotmányos országban a nép nem virágoztatható fel önakarata nélkül; a nép önmagában is ellehet, de közügyekben a közvélemény egyetértése hiányában képtelenség mozdulni, önmaga tiporja el felebarátai tiszteletét, aki a népet „életműtlen anyagnak" tartja, és kívülállóként abban a tévhitben ringatja magát, hogy csakis az ő karjai által virradhat a nép új létre. így van Széchenyi is: ebben az arisztokratikus országban demokratizmussal vádolja azokat, akik „a nép s politikai jog szót viszonyba teszik", benne „a született s nevelt aristócrata az itt-ott kiejtett democraticus irányú elvek természetes corollariumával örökös küzdésben van", és a Pesti Hírlap ellen ismétlődő kitörései és gyűlölete csupán e benső küzdelem külső megnyilvánulása. Azt állítja, hogy nem óhajt vezérséget és külön pártot maga mögött. Pedig - tapintott rá