Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

akar a kormánnyal, holott Kossuth csak a reformokért és a kormány konzervativizmusa ellen küzdött. Ráfogta, hogy kompániájával együtt mindent egyszuszra törekszik felforgatni, pedig Kossuthék most még — bár az átalakulás ütemét valóban gyorsítani kívánták — ugyancsak a fokozatosság elvét vallották. Gyanúsította, hogy alantas szándékból visszaél a nép és közvélemény fogalmával, pedig rájuk Kossuth nem önérdekből, hanem a minél szélesebb körű reform mielőbbi elfogadtatása végett hivatkozott. A gyanúsítást — amint gróf Pejachevich János megjegyezte - nyílt politikai hitvallásává emelte. Hirdette, hogy minden újításhoz előkészület szükséges, Kossuthnak mégis azt olvasta fejére, hogy idő előtti vagy az alkotmánnyal össze nem férő kérdésekkel foglalkozik, holott épp az előkészítést szolgálta Kossuth tevékenysége. Ezen az alapon varrta Kossuth nyakába az adóvállalás ügyének bukását, pedig abban nem a túlhajtott agitáció, hanem a még mindig túlsúlyt jelentő konzervativizmus volt a bűnös. Hol tagadta Kossuth illetékességét a javaslattételre, és száműzm* kívánta a politika teréről, hol meg azért marasztalta el, hogy nem ad a nemzet által követendő, átfogó koncepciót, noha Kossuth azok egyike volt, akik a legtöbbet végezték e koncepció kimunkálásában. Kezdetben, A Kelet népe után is, sok tisztelője volt Széchenyinek a mérsékeltebbek körében, akik azt tartották, hogy Kossuth zavart okoz, mert „a csőcselék kedvét keresi", Széchenyi viszont sohasem állna elő olyan újításokkal, amelyek összeegyeztethetetlenek a kormány elveivel, és „anarchicus demokratizmusra" vezetnek. Újabb Kossuth-ellenes hadjáratával azonban, mivel vádaskodásai sorozatosan túllőttek a célon, önmaga tépázta meg saját tekintélyét és népszerűségét a józanabbak előtt. Hiszen a „Wesselényi és Kossuth" cikket már az illetékes cenzor oly bárdolatlannak és sért égetőnek ítélte, hogy csak a Könyvvizsgáló Bizottság elnökének: Mednyánszky Alajosnak áldása után engedte publikálását. Sokak szemében visszatetszést szült, hogy Széchenyi folytonosan úgy beszélt önmagáról, mintha Magyarország mindent egyedül neki köszönhetne, sorsa kizárólag tőle, az ő politikájától függene, azt viszont mégsem fejtette ki, hogy az ellenzék elnémításában és a kormány támogatásán túl még mi egyebet akar. így csak a Nemzeti - a klérus lapja - tartott ki egyértelműen mellette, amelynek színvonala azzal, hogy Császár Ferenc és gróf Majláth János kezdtek belé írni, megemelkedett. A konzervatív Világ hol helyeselt neki, hol kritikával vette közleményeit. Híveinek tábora a megyében megcsappant: az elvhű liberálisok nehezteltek rá, a konzervatívok bizalmatlanok maradtak iránta, és senki sem tudta, hogy milyen célt követ. Egy kortársi jellemzés szerint Széchenyire kezdetben mindenki figyelt és sokan helyeseltek neki: azután sokan figyeltek rá, de kevesen hallgatták meg; az 1843-i diéta előtt pedig már csak maroknyian tudták türelemmel végigolvasni „átkozódásait és szívömlengéseit". Széchenyi gyorsította önmaga elszigetelődésének folyamatát. Támadásai-