Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

legi kormány — ismételgette unos-untalan Széchenyi - részben közelített, felhagyva a centralizációval és egybeolvasztási szándékkal, a nemzethez és alkotmányhoz, részben pedig — ezt kénytelen volt ő is beismerni — „tökéletes passzivitásba" helyezte magát. Vele szemben minden ellenzékiség szükségtelen és káros; megbocsáthatatlan bűn volna „minden módon" meg nem hálálni a kormány vonzódását a magyar nemzet és alkotmány iránt, és elébe nem menni közeledésének. Aki őszintén akarja a haladást, annak kötelessége mindent elkövetni, hogy a kormány ne váljék újra idegenné a magyar alkotmánnyal szemben, vagy ne viselkedjék passzívan iránta, azaz kötelessége őt pártolni „a közbirodalom haszna és felvirágzása végett is". Ezt diktálja a nemzet érdeke: alkotmány és nemzetiség immár nem forognak veszélyben, de óriásiak a feladatok: a magyar nemzetiséget másokkal megkedveltetve nagyra kell növeszteni, az alkotmányt pedig a 19. század kellékeivel - penészeitől megtisztítva - erősebb alapokra helyezni. Mindez azonban csak a kormánnyal összefogva sikerülhet; őt e meggyőződés, nem pedig hiúság, lekenyerezés, csábítás vagy a mozgalomtól rettegés tette harcos ellenzékiből nyíltan a kormány emberévé; vállalja a politikai kaméleon szerepét, amelyről, hogy bűn-e vagy erény, mindig a körülmények döntik el. Az, aki a viszonyokhoz szabja lépteit, akkor is hasznosabb hazafi lehet a felsőbbséget megvető, saját haszna miatt a néppel kacérkodónál, ha a felsőbbség előtt hajbókol. Ugyanakkor az éretlenséget a liberalizmus köpönyege egymagában még nem teszi polgárerénnyé és állambölcsességgé. Széchenyi „hígvelejűeknek" kiáltotta ki azokat, akik attól tartottak, hogy a kormány megcsalja a nemzetet, és féltették tőle a jövőt. E rövidlátóktól állítása szerint nem ő fordult el, hanem azok hagyták cserben őt. Mert minden hazafi első számú kötelessége bizalmat gerjeszteni a kormányban a nemzet és alkotmánya iránt, és ő ezen fáradozik. Nem tagadhatta ugyan le, hogy ellenzékiségének feladásából eddig még semmi haszon nem származott; ennek okát mégsem az állítólag alkotmányos hajlamú és jó szándékú kormányban, hanem abban kereste, hogy mások nem követték őt, és értetlenül állt az előtt a tény előtt, hogy az oppozíció megfogyatkozás helyett - szemben az ő várakozásával - nagyobb súlyra tett szert. Nem térhetett ki az elől, amit a nemesi liberálisok olvastak a fejére: a kormányban a magyar nemzetnek ellenzői is vannak. Erre azonban azt az ellenérvet hozta fel, hogy miért nőne a kormány bizalma, ha egyszer gyarapodik az őt opponálok tábora. Pedig az oppozíció egymagában, kormány és konzervatívok nélkül - Széchenyi hite szerint - semmit sem tud keresztülvinni. Ezt válaszolta arra a szemrehányásra is, amely szerint úgy veszti el az ellenzék rokonszenvét, hogy közben a kormány és konzervatívok támogatását sem nyeri meg. Kétféle, egyaránt gyászos következménye lehet annak - állította Széchenyi -, ha az ellenzék túlsúlyra jut. Vagy átadja neki a kormányt az