Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

uralkodó, ami semmiképpen nem lenne jó. Vagy akarata ellenére arra kényszerül a központi hatalom, hogy „bezárja a boltot", azaz kisebbséggel kormányozzon, ez pedig rendszerint önkényt szül. Ezért az ellenzékiség mindenképpen katasztrófához vezet. Helyette oly következetes hazahűségre és olyan pártra van szükség, amely politikájával elejét veszi az alkotmány sérelmeinek, egyszersmind kitűzi egy oly ellenállhatatlan progresszió zászlaját, amelynek a haza érdeke szab törvényt. Széchenyi e párt létrejöttének első számú akadályát, az oppozicionális szellem fáklyavivőjét Kossuthban találta meg, és hónapokon át szakadatlanul zúdította rá becsületbe vágó célzásokkal is teletűzdelt kitörései. Mániákusan ismételgette, hogy a múlt diéta alatt „sokat ígérőleg megalakult már az áhított mérsékelt" és „független felekezet", amely meg is maradt volna „szoros egységben", ha nem lép a színre Kossuth. Az ő bűne, hogy e párt megoszlott és szét morzsolódott izmosodás helyett. Mert rossz hazafinak deklarálta azt, aki nem állt „a rohanás zászlaja alá"; „botor hitével", „szédelgő" magasztalásaival és hízelgéseivel behálózta a tömeget, és téveszméivel megejtett sokakat azok közül is, akikben van ugyan erény, önmegtagadásuk és józan tapintatuk azonban — noha a nemzet sorsa függ tőlük - kevés; mint „előtte nem egy forradalmi előfutó", kész mindent alárendelni „saját cimboratársulatának", amely mindenüket elfecsérelt uracsok, lapos erszényű szerencselovagok, a hont tiszta — ám gyakorlatban hasznavehetetlen - eszmék szerint boldogítani akarók, ostobák és vakbuzgó reformátorok terrorista kompániája; e „házsártos kis osztály" élén, amely zsarnokoskodik a többségen, amely „építeni soha, csak rontani tud", és amellyel csupán „vas kéz" bírhatna, belegázolt a haza ápolt ültetvényeibe, és szeretné a törvényhozást vezércikkei kaptafájára fűzni; ő és társaik tartják kezükben - a közvélemény bálványainak szerepében tetszelegve - „vérünk életét és halálát"; Kossuth e társaság karmestereként „a végenyészet keserves óráját" az elképzeltnél szaporábban idézi fel a nemzetre, mert terrorizmusával és erőltetésével máris minden életkérdést zavarba hozott. Hiszen az is életkérdés, hogy az átalakulást irányító kolomphordozók rendelkeznek-e kellő tehetséggel, mert a többség elcsábítására képes tehetségtelenség mindent tönkretehet. Kossuthra - Széchenyi hite szerint - mindez százszor érvényes: a szakadék felé tereli a nemzetet, amikor kellő előkészítés nélkül szajkózza a „dologhoz, dologhoz" elvet. Be kell hát csukatni bármi áron Pandora csábítást árasztó, nagyhatalmú szelencéjét, amelyet Kossuth vaksággal verten és mindent legázoló újítási vágyában megnyitott. Széchenyi nemcsak kiadta, de követte is a jelszót: „engesztelhetetlen háború a kolompot bitorló személyiségek ellen!" Mert Kossuth - így Széchenyi - végzetes útra korbácsolja a nemzetet. Újra meg újra előcibálja a „nélkületek-ellenetek" mottót; mindenáron polgárjogot akar neki szerezni, ahelyett, hogy felhagyna vele; pedig csak