Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

amelyek a nemzet boldogításához szükségesek, illetőleg amelyeket ő is időszerűeknek vél. Metternichnek viszont megvolt a saját koncepciója, ezért eleve pontosan tudta, hogy egyelőre még fel nem fedett tervei nem mindenben futnak azonos vágányon Széchenyi elképzeléseivel. Számos főtisztviselő elégedetten nyugtázta Széchenyi kirohanásait a nemesi liberálisok ellen abban a reményben, hogy a viszály szításával állandó megosztottságban tartja és megbénítja az oppozíció táborát. De közülük is némelyek puszta alakoskodásnak, mások viszont köpenyfordító politikai visszakozásnak vélték Széchenyi neofita buzgalmát, ezért ki-ki ítéletének megfelelően viszolygott tőle vagy rajta volt, hogy Széchenyi befolyást kapjon a kormányzat munkájába. Metternich élesebben látott. Abban nem kételkedett, hogy Széchenyi együtt akar működni a kormánnyal. Ámde a kancellár nemcsak azt tudta, hogy a gróf, bár korlátozott mértékű, a központi hatalom terveinél azonban mélyebbre nyúló reformokra gondol, hanem részint tapasztalta, részint ösztönösen érezte annak autokrata hajlamait is. Sejtése szerint Széchenyi, ha kormányzati szerephez jutna, igényt formálna rá, hogy a politika az ő — a bécsi koncepciónak bizonyára korántsem minden részével egybevágó - elképzelései után alakuljon. A kancellár viszont megengedhetetlennek tekintette ezt: a birodalmi politika meghatározásának jogát önmaga és egy szűk vezetőcsoport számára tartotta fenn, amelynek elveivel Széchenyinek mégannyira megszelídült reformizmusa is aligha férhetett volna össze. Metternich - legalábbis egyelőre - nemcsak azért idegenkedett a gondolattól, hogy Széchenyit bevonják a kormányzat berkeibe, mert neheztelt rá liberális előélete miatt. Elsősorban attól a meggyőződéstől indíttatva reagált inkább elhárítóan, mint igenlően Széchenyi felajánlkozására, hogy a gróf, ha a kormányzat szintjén, különösen pedig idő előtt kapna szót, nem támaszt, hanem tehertételt és zavaró tényezőt jelentene a központi hatalom számára, mert reformigénye még mindég szélesebb körű, mint amekkora a birodalmi vezetés számára elfogadható, igényének érvényt is akarna szerezni, azaz valóban az irányítók egyike vágyik lenni, így pedig óhatatlanul keresztezné a kormány körvonalazandó koncepcióját. De a kancellár bizonyára azért is késlekedett Széchenyi csatlakozási készségének elfogadásával, mert - elismerve annak elszigeteltségét és eléggé ismerve lelki zavarait - húzódozó magatartásával ösztönözni kívánta őt arra, hogy mintegy bizonyságául „önkritikájának", újítsa meg és erősítse támadásait az ellenzéki tábor ellen. Metternich álláspontjában persze az is tükröződött, hogy Széchenyit nem helyezi egy sorba azokkal a megvásárolható politikusokkal, akik hivatalért vagy egyéb juttatások fejében cserélik elveiket. Hízelgő ez Széchenyire, de nem menti azt a szomorú és tragikus tévedését, hogy egy alapjaiban konzervatív platformú és abszolutista kormánnyal akart haladó