Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
csorbítja a magyar nemzet érdekét. A magas lovon ülők „azon parancsoló osztálya" pedig, amely a gyenge magyar cserepet a német és szláv kőedényhez ütögeti, és „elég előkészület nélkül minden erőkkel szembeszállni buzog", az ingyenélőkkel és a haza zsírját szívókkal egy sorban a haza „végképi meggyilkolásához" járul hozzá. Fájlalja Széchenyi, hogy a hazafiság eszméje - legalábbis szerinte — egészen összezavarodott: „sok erkölcsi fekélytől émelygésig rossz szagú" magyar a legjobb hazafi hírének örvend, mert nyelve jól pereg magyarul, és „ügyesen tudja viselni a magyar szerepét", holott „a magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi". Ráadásul a „külmázos" hazafiság, amely mögött gyakorta alantas érdekek és szenvedélyek rejtőznek, gyanússá és ellenszenvessé teszi az igazak hazafiságát is; ezért nincs a magyar hazafiságnak sem becse és tiszta fénye a világban. Óvott Széchenyi attól, hogy a magyar nemzet előkészület nélkül lépjen ki a síkra. Aggasztóbbnak deklarálta a nemzet jövőjét, mint valaha, mert némelyek - félreérthetetlenül Kossuthra és társaira célzott - „nyavalyás lelkesedése újjáalakulásunk legsürgetőbb, legéletbevágóbb érdekeit" kompromittálta, hiszen minden „mértéken túli erőltetés és zaklatás makacs ellenszegülést szül", és oly visszatorlást idéz elő, amelyben vagy „mindent magával sodor a megtámadási párt", vagy „halálos mozdulatlanságra ridegül a haza", és a nemzet kimondhatatlan kárára győz „az ellenszegülési osztályzat". Azt tanácsolta az Akadémiának, hogy munkálkodjék ugyan a nyelv fejlesztésén, de „óvakodva", nehogy kétségbeesett ellenállásra bőszítse az előítéletek és szokások rabjait. Az akadémiai beszéd kétségtelenül bizonyítéka Széchenyi humanizmusának és a nemzetiségek vonatkozásában realitásérzékének. Mindkettő szerepet játszott abban, hogy egyrészt a nemesi ellenzéknél pontosabban mérte fel mind az erőviszonyokat, mind az erőltetett magyarosításnak a nemzetre visszaható, súlyos következményekkel járható veszélyeit, másrészt volt bátorsága keményen elítélni a magyar nacionalizmus türelmetlenségét, amely asszimiláló törekvéseiben nemcsak fájdalommentes, hanem a hazai más ajkúakat mélységesen sértő-megalázó, a kényszert sem nélkülöző eszközöket is alkalmazott. Ugyancsak tagadhatatlan érdeme Széchenyinek, hogy szembeszállt a „külmázas", valójában pusztán önérdeket vagy szégyenletes nemzeti elfogultságot és előítéleteket álcázó hazafisággal, továbbá több olyan időtálló alapelvet is megfogalmazott, amely az antinacionalista emberiesség normájának elengedhetetlen tartozéka. Széchenyi megnyilatkozásának részletei nagy elvi igazságokat tartalmaznak, egésze azonban mégsem tett a haladás egykori és jövő ügyének jó szolgálatot. Kora nacionalizmusát ő maga is nacionalista alapon, nem pedig antinacionalista eszmeiség talaján bírálta: nem minden fajta