Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

magyarosítás, hanem a humanitás és a politikai okosság nevében annak túlhajtott, zaklatással és kényszerrel párosuló változata ellen lépett fel. Helyeselte a nacionalista szellemben fogant nyelvtörvényeket, és anélkül mondott igent a közélet magyarosítására, hogy e magyarosítás határainak á közéleten belül történő megszabását igényelte volna. Nem elvileg és általánosan vetette el az asszimilálás eszméjét: annak aktív és erőltető formáját minősítette embertelennek, a cél szempontjából elhibázottnak, egyszersmind veszedelmesnek. Ö nem így, hanem „értelmi" és „erkölcsi" felsőbbséggel, annak vonzerejével kívánt magyarosítani; nem bármiféle nacionalizmussal szakított, hanem egyfajta kultúrnacionalizmust hirdetett meg az asszimilálás adminisztratív módszerei helyett. Széchenyi a koreszmét jelentő nacionalizmus keretein belül maradt, de a nacionalizmus enyhébb, a más ajkúakat hite szerint nem sújtó irányzatát képviselte, amely a hazai népeket — eltérően a durva és önkénnyel is élő asszimilálástól — fájdalommentesen kívánta a magyarságba olvasztani. Valójában módszert bírált, és nem elvet utasított vissza, e körülmény pedig önmagában is csökkenti állásfoglalásának értékét. Továbbá: emberi-erkölcsi énje bizonyára valóban megbotránkozott a magyarosítást túllicitálok eljárásán, fellépésre mégsem az ügy egymagában, hanem politikai indítékok késztették. Az erőltetett asszimiláció egyszersmind ürügy volt számára: annak a harcnak keretében és részeként emelt szót ellene, amelyet a reformliberalizmus kossuthi szárnyának kompromittálása, hitelének lejáratása érdekében folytatott. Nem véletlen, hogy konfliktusa a korábban megnyerni kívánt Batthyányval és Deákkal ugyancsak az akadémiai beszéd írása idején mélyült el. Beszédével e liberalizmus és főleg Kossuth politikájának egészére kívánt érzékeny csapást mérni. Ö maga csak egy év múltán vallotta be, hogy igenis a Pesti Hírlap szerkesztőjének megtámadása volt a célja, mert úgy látta: ő és társai a „szerencsétlen túlhajtással" diszkreditálják a hont, illetőleg annak legszentebb érdekeit, mert minden oldalról a legförtelmesebb reakciót idézik elő „vérünk és alkotmányunk ellen". A hallgatóság azonban már elhangzásakor így értette megnyitóját. Széchenyi túltette magát azon saját alapelvén, amely szerint nem mindegy, hogy valaki mikor, hol és mely körülmények közt nyilatkozik meg. Szándékosan csak felét mondta ki az igazságnak, és ezzel többszörösen is torzított rajta. Ferde megvilágításba helyezte Kossuthék liberális nacionalizmusának egészét. Mert általánosságban beszélt, és valót valótlannal mosott egybe: e módszerrel pedig kimondatlanul is az sugallta, hogy a kirívó nacionalista megnyilvánulások a nemesi reformmozgalom általános és jellemző tendenciái. Hallgatott a liberalizmus társadalmilag progresszív tartalmáról. Óvakodott említeni, hogy a nacionalista túlzásokat a Pesti Hírlap és szerkesztője: Kossuth ugyancsak rosszallóan tette ismételten szóvá. Beszédének, oly kicsengést adott, mintha a szláv és egyéb nemzetiségi mozgalmakat kizárólag az