Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
olvadjon a nemet és szláv többségben, de ennek mostan divatos módja mivel alig akad magyar, aki „a kölcsönös méltányosság, sőt igazság szabalyaibul'' ki ne vetkőznék, „felette nagy bűn" és a céltól „egészen eltávolít". A magyar nemzet az ő meggyőződése szerint nem kis létszáma hanem anyagi, de főleg szellemi súlyának parányisága miatt forog veszélyben. Parancsra senki sem vetkőztethető ki nemzeti sajátságaiból; ezt a magyarság se turné; de különben is vannak olyan elidegeníthetetlen tulajdonok, amiket „tilos áruba bocsátani", ezért helytelen egyedül saiát erdekeinket méltányolni, másokét pedig fitymálni és gyanúsítani. A nyelvtörvények - így Széchenyi - csupán a közigazgatás nyelvét kívántak magyarra tenni, és e törekvésnél nincs igazságosabb és méltányosabb. Csakhogy a magyarság erővel befurakodott régi, nem-magyar egyesületekbe, az egyházakban parancsszóra magyarul szónokolnak más ajkú hallgatóságnak. Ahol nem sikerül a befurakodás, ott a nyilvánosság orgánumai, „nemzetbosszuló haragot mennydörögnek"; aki pedig azzal hogy „egy kis béketűrés" messzebb vezetne, szerényen szót emel e mindent egyszerre elárasztani akaró magyar hév ellen", az a hazaárulás vadjának teszi ki magát. Mert nem értik, hogy a méltányosság és bölcsesség törvénye sok olyasmit is tilt, „mit a magyar törvény nyilván nem ellenez"ehelyett csodálkoznak azon, hogy miért nem veszi kegyelemnek a szláv' amit tenni szándékoznak érte, és miért védi „kelleténél keserűbben" saját nemzetiségét; védekezését puszta ürügynek fogják fel, amely mögött „a közbirodalomtúli elszakadás lappang". A nemzetiségek a nyelv- és nemzetterjesztő kísérletekben nem pusztán a magyar nyelv törvényesítését látjáka magyarok viszont elfelejtik, hogy a törvények iránt rokonszenvet kell kelteni, és nem szabad átkot szórni arra, aki nem hódol azonnal olyan előtte gyűlöletes - torvénynek, amely „csak idővel és szeretetre méltó lét által vesztheti el sanyarusagát"; pedig ha az ilyent megértés helyett szigor sújtja, csak mártír és fanatikus lesz belőle. A bűnös túlzások „ferde helyzetbe állíthatják a nagy közönség legszentebb érdekeit", ezért nem szabad „minden hatalmakat felbőszítve és ellenszegülésre kihíva" olyasmi után törekedni, ami egyedül „életbölcsességgel" érhető el Széchenyi szerint minden nép „olvadó vagy olvasztó", és mindig, mindenütt az^ erkölcsi felsőbbség, nem pedig az erőszak győzött; az értelmi felsobbsegu népben elolvad mindenki, aki szorosabb kapcsolatba kerül vele. Annak a népnek azonban, amely másban nem tudja értékelni azt, amiért „maga követel megbecsülést", nincs olvasztói felsőbbsége. A magyarság is egyedül minőség és nem szám által olvaszthat más vért magába" azaz oly felsőbbség által menthető meg és fejlődhet hatalmas nemzetté, amelyet személyes erényeinek és tulajdonságainak kell képviselni. A magyar nemzetiseget valójában az terjeszti, aki erkölcsi felsőbbségével és erényeivel rokonszenvet és utánzási vágyat ébreszt másokban; aki viszont egy hajszállal i s alantabb áll a más ajkúaknái, az
