Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

alkotmány és nemzetiség iránt, és nem adta nagyobb tettleges zálogát annak, hogy nemzeti és alkotmányos szellemben akar cselekedni, mint 1840 óta, a haladás kérdéseit pedig most felülről alkalmasint jobban pártolják, mint alulról. Nem kell tehát szerinte a haladásnak semmi akadályától tartani, ha a nemzet nem akar a felhőtlen felhőkben nyargalászni, azaz „a velünk egybeházasított örökös tartományok rovására gyarapodni", és ki tudja választani a járható utat. Széchenyi persze konkrétumokkal nem tudta igazolni állítását. De szerinte a birodalmi kormány lefizette tartozását azzal, hogy visszatért az alkotmányhoz, a törvény pedig magyar; a kormánytól nem kívánható, hogy a magyarokat szeresse, a más ajkúakra pedig nehezteljen, és a muszka cimboráiként sújtsa azokat, akik nem hajlandók „a zekés magyart" mint ideált követni; azon sincs csodálkozni való, hogy a magyar, mivel minél többet nyer, annál többet követel, házsártos színben tűnik fel azok előtt, akik képesek felülemelkedni a korlátolt megyei nézőponton. Széchenyi számára elég az, hogy az udvar nem áll a nemzettel és alkotmányával szemben, ezért, aki az ország fejlődését óhajtja, annak szerinte ellenzékiséggel és tagadással fel kell hagynia. Oppozíció nélkül nincs ugyan fejlődés, de azt. az oppozíció nem gyilkolhatja meg, ami nemzetnek és alkotmányának új jövőt adhat, hiszen mindig a körülmények döntik el, hogy ellenzéki legyen-e a nemzet. Most oly fordulat következett be, hogy az udvar a nemzet és alkotmány útját próbálja járni, a nemzetnek viszont a cselekvés terére kell lépnie. Ez azonban nem megy „a kormány kedvezése nélkül". A feladat tehát „minél barátságosb" viszonyt kiépíteni a kormányhoz, és legalább bizonyos fő kérdésekben megnyerni annak „hatalmát és közreműködését". Másképpen életünk forog veszélyben, mert az ellenzés, a szembeszegülés a hatalommal „nemzeti megsemmisülést" vonhat maga után. Itt a választás ideje „az életre vagy halálba vezető út között". A jelenlegi ellenzék Széchenyi képzeletében romlásba viszi az országot: rossz szagú és zsibbasztó; azzal gyanúsítja a kormányt, hogy őszintétlen és nem bízhat benne a nemzet; „provinciális gőggel", „ellenzéki viszketegséggel" csírájában fojtja el a kormány közeledését nemzethez, alkotmányhoz, és céltáblául jelöli ki azokat, akik szót emelnek tevékenysége ellen. Magatartásával éppen azt hiúsítja meg, amely leginkább eszközölhetné a nemzet javát; mert a gyanúsításra a kormány csak azzal felelhet, hogy idétlen kiskorúnak tekinti és újra járszalagjára fűzi a nemzetet. Ugyanezen oppozíció: a Pesti Hírlap mögött álló „terrorista töredék" kolomposai „mások vagyonát teszik gyűlöletessé"; a tömeg „kész vagyonrai szomját" gerjesztik munkavágy helyett; azt prédikálják a népnek, hogy „a gazdagok, a nagyok állják el szerencséje útját", hogy a hatalmasok által elkobzott „emberméltósági jogokat visszakövetelni nemcsak nem tilos, sőt hazafiúi kötelesség"; a vagyonosok gyalázásával és