Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

pellengérezésével oly eszmére hevítik a tudatlan tömeget, hogy immár „minden birtokot, minden vagyont bitorlottnak, sőt tőle elrablottnak kezd tekinteni"; annyira felkorbácsolták ingereit, hogy benne a lázadás magva Jól el van vetve". E töredék oly rendszeresen dolgozik a szenvedélyek tüzelésén, hogy „csak hajszálon függ" a forradalom, amely mindig két részre osztja a társadalmat: akik „székben ülnek és bírnak", valamint „kik székben nem ülnek és nem bírnak", de „szerepeket cserélni kívánnak". Széchenyi makacsul hajtogatta: a Hírlap követőinek célja fantázia, mágnestűje tétova; ezek az elemek szél ellen vitorláznak; megvetik a katonai és felbőszítik a papi rendet; csökönyösségre késztetik a főrendeket; egész nemzetiségeket dobnak ki a hajóból, odébb rúgják a horvát nemzetet; hajba kapnak minden hatalommal; ajtóstul törnek a házba a haza legfontosabb kérdéseivel; „csak rosszra magyarázható viszketeggel" máris kompromittálták az életkérdéseket; Kossuth és társai „véres háborút indítottak és viselnek a magyar aristocratia ellen", izzítják vele szemben a haragot; megfontolatlanul igét adnak az osztálygyűlöletnek, amely pedig Magyarországon, „mely nem önálló", különösen veszedelmes cselekedet az államra: működésük a visszatorlás háborújának tárogatója a közelítés fuvolája helyett, hiszen egymással ellenséges osztályok, amelyeknek összeforrasztásával „némileg féken lehetne tartani külső elemek beavatkozási vágyát", ily zendítés hatására önmagukban megbomlanak és vert haddá oszlanak már a viadal előtt. Mindebben a Hírlap szerkesztője az elsőszámú bűnös - állítja Széchenyi. Mert Kossuth összekeveri igazság szeretetét és gyűlöletét a vagyonosok ellen. Célja lehet rokonszenvébresztő, de módszere nemzetpusztító, hiszen a siker attól függ, hogy ki, mikor és miként tesz, vagy szól valamit. Azzal áltat, hogy hasznos a főrendek „dögönyözése". Nem éri be azon osztály bemocskolásával, „amely nélkül, bármely gyűlöletes is legyen előtte", egy lépést se haladhat, hacsak nem alkalmaz erőszakot. Mivel „a dögönyözés", a gúny, a követelés, az „erővel léptetés" nem növeli, hanem csökkenti a reformhajlamot, Kossuth és elvbarátai az okai, hogy a nemzet életkérdései bukóban vannak vagy már-már el is buktak; túlságos hevükkel „ők hajtották mozdulatlanságra, tespedésre és végvonaglásra a hont". Hiszen a kötelességtudó mágnások, akik testületüket megtisztítani igyekeztek a salaktól, felhagynak törekvésükkel, ha e tisztogatást, „mások bitorolják", és - a betolakodók ellen fordítják fegyvereiket. Az arisztokrácia ellen indított hadjáratnak, mivel az ország a harcot kezdők számára nem tabula rasa, Széchenyi szerint kétféle következménye lehet. Vagy a támadók győznek, és „megdöntik a magyar aristocratiát", hacsak idegen hatalom nem szegi szárnyukat; hiszen puszta ábránd, hogy velük tart a naponta piszkolt mágnások „hatalmasb része"; ez esetben pedig feldől a régi épület, még mielőtt az új alapjait bárki megvetette volna, és hacsak „valami harmadik" nem csinál rendet - minden anarchiába zavarodik.