A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - V. - Baráth Magdolna: Az emigrációs politika új útjai az 1956-os forradalom után. Kísérlet a magyar emigráció megnyerésére és felbomlasztására az 1956-os forradalmat követően
AZ EMIGRÁCIÓS POLITIKA ÚJ ÚTJAI AZ 1956-OS FORRADALOM UTÁN 609 személyek számára amnesztiát javasolt, és indítványozta, különböző intézkedésekkel segítsék elő, hogy régi munkahelyükre visszatérhessenek.7 A kormány az előterjesztést nem fogadta el, elsősorban azért, mert az addigra már oka- fogyottá vált: az Elnöki Tanács 1956. december 1-jén megjelent 27. sz. törvény- erejű rendelete amnesztiát hirdetett azoknak, akik 1956. november 29-ig hagyták el az ország területét és 1957. március 31-ig hazatérnek.8 A hazatérések meggyorsítása érdekében a Minisztertanács 1956. december 28-ai ülésén úgy foglalt állást, hogy az érintett országokban lévő külképviseleti szervek fokozzák a menekültek hazatérését segítő munkájukat.9 A kormány határozatai alapján úgy tűnne, hogy a hivatalos szervek fontosnak tartották a különböző indítékokból elmenekültek, de később mégis visszatérni szándékozók hazasegítését. A gyakorlatban azonban a hazatérőket erősen megszűrték, és a hazatérési kérelmeket sok esetben visszautasították. Ennek oka leginkább az a félelem volt, hogy a hazatérőkkel együtt a nyugati hírszerző szervek kémeket is az országba küldenek. Amikor a Külügyminisztérium Kollégiuma 1957. október 15-ei ülésén napirendre tűzték az emigrációval kapcsolatos feladatok megvitatását, az ülésen részt vevők - többek között a Belügyminisztérium képviselői - nem véletlenül sürgették a politikai vezetés ezzel kapcsolatos álláspontja tisztázásának szükségességét. A Belügyminisztérium képviselője ugyan azt állította, hogy csak a bűnözőket és azokat nem engedik haza, akik aktívan részt vettek „az ellenforradalomban”, az elutasítások mindazonáltal ellentétesek voltak a külügyi szerveknek a nemzetközi szervezetekbe kiküldött képviselőinek azon kijelentéseivel, miszerint elvileg minden magyar állampolgár hazatérhet. Azt a külügyi vezetés is elfogadta, hogy a Belügyminisztérium említett intézkedéseinek „társadalomtisztító szerepe” is van, azzal azonban nem értettek egyet, hogy az emigráció illetve a „disszidensek” ügyét belügyi kérdésre szűkítsék le. Első József, a Külföldi Magyarok Önálló Referatúrájának vezetője (az állambiztonsági szervek hírszerző tisztje) úgy vélte, a Külügyminisztériumnak és a követségeknek egyik legfontosabb munkáját kell, hogy jelentse az ezzel kapcsolatos feladatok megoldása. Sebes István külügyminiszter-helyettes is azon a véleményen volt, hogy a „disszidensek” többsége nem ellenséges, így megnyerhető, de a köztük végzett munka során számolni kell azzal, hogy többségük nem kíván hazatérni.10 Az emigráció kérdése napirendre került a Külügyminisztérium 1958. július 8-11-én tartott követi értekezletén is. Az ülésre készített beszámoló kilátásba helyezte, hogy a Külügyminisztérium tervet dolgoz ki a külföldi magyar baráti társaságok és az emigráció körében korábban működött, illetve létrehozandó haladó szervezetek, egyesületek, klubok szervezésére, s ehhez igényelte a külképviseletek vezetőinek tapasztalatait és új javaslatait. 7 Az előterjesztést 1. Kádár János első kormányának jegyzőkönyvei i. m. 107-109. 8 Magyar Közlöny, 1956. december 1. 98. sz. 9 Kádár János első kormányának jegyzőkönyvei i. m. 137. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1957. április 30-ig 11 447 fő tért haza. (Régió, 1991. 4. sz.) A hazatérők számát azonban a hivatalos szervek ennél lényegesen többre becsülték, mert a kezdeti időszakban a hazatérők számát nem rögzítették. 10 MÓL XIX-J-l-o 5. d. A Külügyminisztérium Kollégiumának 1957. október 15-ei ülése.
