A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - IV. - Fazekas Csaba: Prohászka Ottokár a XIII. Országos Katolikus Nagygyűlésen, 1920. október
politikai szerepvállalás előtérbe kerülésére utal még, hogy a papság képviselői között és mellett markáns közéleti személyiségek is a szónokok között voltak (Zichy János, Apponyi Albert, Bangha Béla és természetesen Prohászka). A nagygyűlés első napján Prohászka szószékre lépését - mint minden sajtótudósítás28 kiemelte - a több tízezres tömeg tomboló éljenzéssel fogadta, majd elnémult, s a püspök „halotti csendben” kezdhette előadását. A beszéd (szövegét ld. tanulmányunk végén „Dokumentum” címszó alatt) magán hordozza Prohászka akkori és későbbi szónoklatainak valamennyi jellegzetességét. Műfaja egyértelműen a politikai beszéd fogalmát meríti ki, távolról sem vallásos elmélkedés, még ha hivatkozik is bibliai párhuzamokra, sokkal inkább parlamenti illetve más politikai fórumokon elmondott szónoklataihoz hasonlít érvelésével és szóhasználatával egyaránt. A püspök kedvelt szónoki fogása volt beszédét eleven színekkel rajzolt, szélsőséges képpel indítani, máskor is gyakran élt egyfelől az - általa egyébként egylényegűnek, egyaránt „zsidó” jellegűnek tekintett - 1918-1919-es forradalmak, mint a nemzethalál szimbóluma, valamint másfelől a Horthy-rendszer formálódása, mint a feltámadás szembeállításával. Utóbbit nem egyszerűen politikai rendszerváltásként aposztrofálta, hanem „hatalmas láznak”, „szenvedélyes szerelemnek”, az „égretörő nemzeti lelkesülés” megnyilvánulásának. Hallgatóságát már beszéde elején mozgósította egy, Istenhez közvetlenül forduló szenvedélyes köszönetnyilvánítással. Beszédének központi gondolatát - az amúgy tipikusan prohászkai - kultúra-fogalom meghatározása adta. A magyar nemzeti kultúra lényegét a kereszténységben jelölte meg, és lényegében kétfajta, antagonisztikusan szemben álló kultúra képét vázolta fel: az egyik pozitív, egyszerre keresztény és nemzeti, a másik negatív, így egyszerre tagadja a keresztény hitet és nemzetközi. Utóbbiból hallgatóságának sem volt nehéz a zsidóságra asszociálni, majd Prohászka a közéleti megnyilvánulásait rendszeresen átható antiszemita felfogást pontosította. Hangsúlyozta, hogy az antiszemitizmus a keresztény kultúrának integráns részét képezi, azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy jóval több is annál. A zsidóellenességet a (kereszténységgel azonosított) nemzethez való hűség kifejeződéseként értékelte, olyan reakciónak, mely logikusan nyilvánul meg azok részéről, akik féltik a hazájukat, népüket. Az antiszemitizmust, mint reakciót Prohászka érthetőnek és elfogadhatónak tekintette, szorgalmazta azonban, hogy hallgatósága ne álljon meg a zsidóellenesség addigi megnyilvánulásainál, hanem igyekezzen azoknál tovább lépni. (Egy alkalommal érezhetően elragadták az indulatai, amikor úgy fogalmazott, hogy „ezekben a zűrzavaros időkben [ti. a forradalmak korában] Izrael nyomorult és degenerált népe mohón halászott potykák után a zavarosban”.) Ezt követően tért át az ország romlásáért felelőssé tett liberalizmus bírálatára, melynek központi elemét a zsidóság integrációját illető szándékban jelölte meg, és elsősorban a magyar kultúrára gyakorolt károsnak minősített hatásait ostorozta, színes képek (például a tudományos, irodalmi, színházi életre fröcskölt méreg) keretében. A liberalizmus fő irányát az egyházellenességben PROHÁSZKA OTTOKÁR A XIII. ORSZÁGOS KATOLIKUS NAGYGYŰLÉSEN 423 28 L. 43-44. sz. jegyz.
