A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - III. - Hermann Róbert: Kísérlet az önálló magyar hadtudomány megteremtésére 1790-1867
364 HERMANN RÓBERT dalmának része lett. Az országnak nem volt saját hadserege: a kiállított alakulatok a császári, majd császári királyi hadsereg részét képezték. Ennek a hadseregnek a vezényleti nyelve a német volt. 1790-1791-ben voltak ugyan törekvések a magyar vezényleti nyelv bevezetésére, de ezeket a birodalmi vezetés elutasította.4 A francia forradalom és a Napóleon elleni háborúk időszakában pedig ezek a törekvések is elhallgattak. A hadügy irányítása uralkodói felségjog volt, amelybe a magyar rendek nem szólhattak bele. A magyar országgyűlésnek csak korlátozott befolyása volt a hadügyekre. A több-kevesebb rendszerességgel tartott országgyűlések csak azáltal voltak képesek befolyásolni a birodalom politikáját, hogy mekkora újonclétszámot szavaztak meg a hadsereg kiegészítésére, illetve mekkora hadiadót annak ellátására. Háború vagy háborús veszély esetén ez is jelentett némi alkupozíciót, de a rendek az alkudozások során inkább politikai, mint hadügyi jellegű engedmények elérésére törekedtek. így érték el 1840-ben azt, hogy a megfelelő újonclétszám megajánlásáért cserébe az uralkodó szabadon bocsássa az 1837-1839-ben politikai perekben elítélt politikusokat.5 A magyar politikai és szellemi elitben voltak törekvések arra, hogy megteremtsék (akár a cs. kir. hadsereg mellett) a magyar haderőt, de ezek jobbára elméleti síkon maradtak, s az országgyűléseken ez az igény csak áttételesen jelentkezett.6 Háború esetén a cs. kir. hadseregnek volt egy teljes egészében magyar alkotóeleme, a nemesi felkelés. Ilyenkor a megyék önálló bandériumokat szerveztek. A magyar törvények értelmében az ország védelmére valamennyi nemes személyesen tartozott háborúba menni. (Támadó háborúba nem!) A hon védelméért cserébe a nemesség adómentes volt; ahogy akkoriban mondták, nem a pénzével, hanem a vérével adózott. Miután a nemesség többsége békeidőben nem kapott katonai kiképzést, ennek a szervezetnek a katonai használhatósága igencsak csekély volt. Ez bebizonyosodott 1809-ben, amikor az Eugéne Beauharnais csapatai ellen vívott győri ütközetben a nemesi felkelők jelentős része hanyatt-homlok futott hazáig.7 Ugyanakkor jellemző tény, hogy amikor Kisfaludy Sándor, József nádor segédtisztje igen alapos elemzést írt e hadjáratról, s a nemesi felkelés kudarcának okai között az osztrák hadvezetés gyatraságát is megemlítette, kéziratát elsüllyesztették a levéltár mélyére, s megjelenését megakadályozták.8 4 Borús József: A kuruc szabadságharctól ezernyolcszáznegyvennyolcig. In: Magyarország hadtörténete. Főszerk. Liptai Ervin. Szerk. Borús József. Bp., 1985. I. k. 427. 5 Pajkossy Gábor: A kormányzati „terrorizmus” politikája és az 1839/1840. évi országgyűlés. Történelmi Szemle, 2006/1-2. 25-52. 6 Molnár András: Hadügyi reformkísérletek 1848 előtt. (Az önálló nemzeti haderő megteremtésének előzményei). Századok 133. (1999) 6. 1193-1214. 7 Vörös Károly: The Insurrectio of the Hungarian Nobility in the Era of the Napoleonic Wars. In: Béla K. Király (ed.), East European Society and War in the Era of Revolution, 1775-1856. War and Society in East Central Europe. Vol. IV New York, 1984. 19-31.; Odor Imre: Magyarország és a francia háborúk (1792-1815). In: Rácz Árpád szerk.: Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján. Bp., 2000. 255-265. 8 Kisfaludy Sándor: [Freymüthige] Geschichte der Insurrection des Adels von Ungarn im Jahre 1809 und 1810. Közli Kisfaludy Sándor hátrahagyott munkái. Szerk. Gálos Rezső. Győr, 1931. 67-325. Vö. Miskolczy Ambrus: Elmaradt nyílt vita az utolsó magyar nemesi felkelésről. Kossuth Lajos ismeretlen magánlevele Kisfaludy Sándor nyílt levelének ügyében. Hadtörténelmi Közlemények, 2006. (119.) 1. szám. 109-119.
