A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - II. - Solymosi László: Szőlőbirtok és oklevéladás a középkori Magyarországon
SZŐLŐBIRTOK ÉS OKLEVÉLADÁS A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 315 eleinte csöböradónak hívták, amely az adó beszedésekor használt űrmértékről, a csöbörről kapta a nevét. Ez az elnevezés a későbbiekben fokozatosan háttérbe szorult, s a 14. század elején a szőlő utáni járadék meghatározó terminusa a hegyjog (pergrecht, ius montanum), illetve a hegyvám (tributum montis vagy tributum montium) lett. A német elnevezést és latin megfelelőjét a Bécsi erdőben álló heiligenkreuzi ciszterci apátság szerzetesei honosították meg nyugatmagyarországi birtokaikon, majd a nyugati határszélen és az ország belsejében - főleg a városokban - élő szőlőbirtokos német telepesek terjesztették el.17 A szőlőbirtok után eleinte meghatározott mennyiségű bort, pontosabban mustot kellett fizetni a tulajdonos földesúr számára. Az új rendszerben viszonylag korán megjelent a pénzjáradék, de nem vált általánossá. A járadék mintegy 1270-ig egyelemű volt: vagy meghatározott mennyiségű bort, vagy pénzt kellett fizetni a földesúrnak. A két járadékforma párhuzamosan élt egymás mellett, nemcsak a 13. században, hanem később is, de a természetbeni járadék volt túlsúlyban. A 13. század végétől a szőlő után fizetett járadék többeleművé vált. A must mellett ajándékot (munera), a járadék beszedésével összefüggésben esetenként lasjtrompénzt (denarius scriptionalis, schreiberphennig) és pecsétpénzt (denarius sigillaris, denarius pro sigillo) kellett fizetni.18 A borjáradék mennyisége az egyházi tized mintájára a 14. században a termés második tizedét, vagyis az egyházi tized megfizetése utáni maradék kilencedét tette ki.19 Bár a kilenced beszedéséről 1351-ben törvény is intézkedett, nem vált általánossá.20 Az extraneus birtokos rendszerint több, olykor jelentősen nagyobb járadékot (donum hospitum, gastgab) fizetett, mint a helybeliek.21 A szőlőbirtoklás új formájának megjelenése és az örökbérlet révén szinte a társadalom egésze bekapcsolódott a szőlőművelésbe, és ez a 13. század folyamán a szőlőkultúra és a bortermelés óriási mértékű kiteljesedését hozta magával. A dombok, előhegyek, hegyek (monticulum, promontorium, mons) napsütötte déli oldalait rendszerint irtással birtokba vették, és beültették szőlőkkel. Ezekkel a tömeges telepítésekkel lényegében ekkor alakultak ki azok a jelentős szőlőtermő vidékek (1. a térképet a Függelékben!), amelyeket Oláh Miklós említett, és még napjainkban is meghatározóak. A szőlőföld mindenki számára jó befektetésnek bizonyult. Szükség esetén bármikor eladható volt, a bortermést 17 Uo. 156-157., 160-161. Vö. Anton Mell. Das Steirische Weinbergrecht und dessen Kodifikation im Jahre 1543. Wien-Lepzig 1928. (SB Wien, Philosophisch-historische Klasse 207. Abh. 4.) 8-9. 18 Solymosi L.: A földesúri járadékok i. m. 163-173. Vö. Das Ofner Stadtrecht 133 (214. cikkely); Gecsényi Lajos: Adatok a Győr környéki szőlőművelés történetéhez a XII-XVII. században. Győri tanulmányok 9. (1988) 22., 26.; Iványi Béla: A győri székeskáptalan régi számadáskönyvei. Bp. 1918. 36.; Gyulai E.: Szőlőbirtoklás Miskolcon i. m. 88-89. (Miután a bortizednek megfelelő mustot kivették a hordóból, a hordót lepecsételték, hogy ezzel tanúsítsák az adó megfizetését. Az ezért járó összeget nevezték pecsétpénznek.) 19 Solymosi L.. A földesúri járadékok i. m. 169-170. A bortized behajtásának sajátos módjáról 1. Solymosi László: Bortizedfizetés sátornál. In: Pénztörténet - gazdaságtörténet. Tanulmányok Búza János 70. születésnapjára. Szerk. Bessenyei József - Draskóczy István. Bp.-Miskolc 2009. 313-321. 20 Decreta regni Hungáriáé 1301-1457. Collectionem manuscriptam Francisci Döry addita- mentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt György Bónis - Vera Bácskai. (Publicationes Archivi Nationalis Hungarici II. Fontes 11) Bp. 1976. 132. (6. te.). 21 Solymosi L.: A földesúri járadékok i. m. 173-176.
