A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - II. - Fodor Pál: Királynék fogságban. Tinódi egy félreértett históriás énekéről
128 FODOR PAL anatóliai, balszárnyán pedig a ruméliai lovasság foglalt helyet, míg a centrum jobb és bal oldala elé az íjas és dárdás gyalogos azabokat rendelték elővédnek és egyben martaléknak. A puskákkal és ágyúkkal nem rendelkező, kizárólag könnyűpáncélos lovasokból álló kizilbas sereg élén Iszmail sah egyetlen taktikában reménykedhetett: egyenként megveri az oszmán szárnyakat, aztán a centrum mögé kerülve behatol valahogy a szultánt védő „erődítménybe”, és közelharcra kényszeríti gyűlölt ellenfelét. A sah ezért eleinte válogatott csapatával mindig ott tűnt fel, ahol éppen a legnagyobb szükség mutatkozott rá. Az oszmánok viszont arra törekedtek, hogy az ágyúk és a puskák tüzébe csalják az ellenséget, és így mérjenek rá halálos csapást. A csata (amely menetében, a seregek elhelyezkedésében, a támadások időzítésében és a taktikai megoldásokban rendkívüli módon hasonlít a későbbi mohácsi csatához) első fázisa a Szafavidák megmegújuló támadásaival telt el, az oszmánok pedig elkeseredetten védekeztek. A szokatlanul véres összecsapások a perzsa uralkodó szempontjából eleinte felemás eredményeket hoztak. Míg az anatóliai szárny jól helytállt velük szemben, addig az azab gyalogság és a lovas ruméliai sereg - amelyet a másik szárnyról átdobott perzsa csapatok és maga sah is támadott - vereséget szenvedett (elesett a balszárnyat irányító Haszán pasa beglerbég is). A szultán azonnal puskásjanicsárokat küldött a megrendült balszárny stabilizálására, de a sah ekkor - annak ellenére, hogy az oszmán tűzfegyverek derekasan ritkították a katonáit - már azon volt, hogy rést találjon a szultán, a centrum felé. Úgy tűnik, sikerült is az oszmán tábor hátába kerülnie, de az összeláncolt málhásállatok miatt végül nem tudott behatolni. A puskás janicsárok tüze kétszer is visszafordította a támadó Szafavida erőket. A sah ebben a szakaszban rendkívüli személyes bátorságról tett tanúbizonyságot: hétszer váltva lovat hét alkalommal lendült támadásba, de nem tudta kicsikarni a győzelmet. Eközben két lövés érte a karján, és bekerítették az oszmán csapatok. Nagy nehezen kitört, ám menekülés közben lova lába belesüllyedt a közeli mocsárba, ő maga pedig a földre zuhant (kinek ne jutna eszébe megint a mohácsi párhuzam!). Egyik hű embere mentette meg azzal, hogy elkezdett kiabálni: én vagyok a sah, amivel sikerült magára vonnia a sah felé vágtató oszmán dzsidás figyelmét. Iszmailnak végül - miközben maradék katonái a csatatéren még lekötötték az oszmánokat - nagy nehézségek árán sikerült elmenekülnie és fővárosába, Tebrizbe jutnia. A rendkívül véres csatában mindkét oldalon legalább 2-3000 ember esett el, bár az oszmánok vesztesége valamivel nagyobb lehetett.18 Az utóbbiaknál a parancsnoki kar még talán soha nem szenvedett ekkora veszteséget. Tinódi adatai közel állnak az oszmán és Szafavida forrásokéihoz: míg énekszerzőnk szerint 11 szandzsák- és 1 beglerbég pusztult el, addig a korabeli és későbbi oszmán szerzők 13 szandzsákbég és 1 beglerbég haláláról tudósítanak. Szafavida oldalon mintegy 20 jelesebb parancsnok veszett oda. Hogy közülük Tinódi kit tarthatott a sah „főhadnagyának”, nem tudni, de lehetséges, hogy a balszárny parancsnokára, Usztadzsalu Muhammad hánra gondolt.19 18 Emecen F: Zamamn iskenderi i. m. 144. 19 Uo. 138.
