Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)

N. Tahin Emma: Orvosok a Zsigmond-kori Magyarország városaiban

N. Tahin Emma:

ORVOSOK A ZSIGMOND-KORI MAGYARORSZÁG

VÁROSAIBAN

Az orvos jelenléte már az ókori görög városok egészségügyéhez is hozzátartozott. Az individuális medicinát képviselő, vándorpraxist folytató orvosok mellett a Kr.e. 6-5. századtól a városokban már megjelentek a közegészségügy speciális problémáival foglalkozó, meghatározott időre szerződtetett „óppóaioi iaxpoi”-nak, „Sripioupyof’-nak nevezett orvosok is, akiknek honoráriumát a város fizette.1

A római antikvitásban számos, különböző irányzatot, képzettséget és rangot képviselő medicusról és archiaterről tettek említést a források, akik szabadon praktizáltak, ill. a császárkortól városi közösségek ill. intézmények által alkalmazott orvosok voltak. Foglalkozásuk megítélése is változott. Ciceró az értelmiségi, Varro pedig a kézművesek közé sorolta őket. Az orvosi foglalkozásra készülők kezdetben a medicina ismereteit meghatározott honorárium ellenében magánoktatás keretében vagy görög iskolában, Alexander Severus idejétől római orvosi iskolában is tanulhatták.2

A nyugat-római birodalom felbomlása után a középkor korai századaiban az antikvitásból fennmaradt városokban és az uralkodói udvarokban még találkozunk tanult, világi orvosokkal. Képzettségüket a néhány helyen fennmaradt orvosi iskolában, nem ritkán Bizáncban vagy a magas orvosi kultúrájú Keleten szerezték. Közöttük zsidó orvosok is voltak. Az orvosok honoráriuma ekkor is magas volt. Képzésük antik tradíciója Bizáncban és a római városi és világi kultúrából legtöbbet átörökölt Itália földjén maradt legtovább életben.3 Az „Imperium Occidentale” romjaira épült középkori Európa feudális viszonyai között az orvos foglalkozásának addigi városi és laikus karaktere is megváltozott. A keresztény Európa Alpoktól északi régióiban az orvosok szerepkörét, miként a

1 Paul Diepgen: Die Geschichte der Medizin. Die historische Entwicklung der Heilkunde und des ärztlichen Lebens. Berlin, 1949. 143, 153. (a továbbiakban: Diepgen); Karl Sudhoff: Kurzes Handbuch der Geschichte der Medizin. Berlin, 1922. 57-58.; Schultheisz Emil: A Közegészségtani Intézet történetét bemutató kiállítás megnyitása. Jubileumi Évkönyv. Semmelweis Orvostudományi Egyetem Közegészségtani Intézete. Szerk. Morava Endre, Forrai Judit, Tahin Emma. Bp. 1999. 12.

2 Mayer Ferenc Kolos: Az orvostudomány története. Bp. 1927. 110-112.; Magyar László András: Értelmiségi vagy kézműves? Lege Artis Medicinae 11 (10) 2001. 676-677.; Magyar László András: Szellemi irányzatok, gyógyító kultuszok. Lege Artis Medicinae 12 (1) 2002. 66-68.

3 Diepgen: Die Geschichte, i.m. 198.; Anette Niederhellmann: Arzt und Heilkunde in den frühmittelalterlichen Leges. Berlin-New York, 1983. 66-69.; Charles Lichtenthaeler: Geschichte der Medizin, h. N. 1982. 292. (a továbbiakban: Lichtenthaeler)