Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)
Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15-16. századi történetéhez
SZEMPONTOK AZ ERDÉLYI SÓBÁNYÁSZAT 15-16. SZÁZADI TÖRTÉNETÉHEZ 111 nyáinak a termékével élt (a lengyel importot nem számítva). Az 1565-67-es tokaji vámnapló bejegyzéseiből valószínűsíthető, hogy a só itt javarészt mára- marosi eredetű volt. Feltűnő, hogy a vámnaplóban csupán egyszer akadunk erdélyire (Kolozsvár polgára), miközben Debrecen lakói közül szinte mindennap megfordult valaki Tokajban, miként Csetnek lakosa sem számított ritka utasnak errefelé. Kétségtelen, hogy ezeknek az éveknek a háborús viszonyai nem kedveztek annak, hogy Erdély kereskedői a forgalmas tokaji országutat használják. Úgy véljük azonban, hogy a vámtarifa arra utal, hogy hoztak errefelé erdélyi sót (a helység tulajdonképpen átvette Tiszaluc s Poroszló középkori szerepét), ám a szállítás ekkor elsősorban nem désiek, hanem mások, pl. csetnekiek, debreceniek kezében volt (miként az a középkori kiváltságok alapján sejthető).106 Gyanítható, hogy a speyeri egyezmény után sem veszítette el Dés hagyományos tiszántúli piacait. Az is igaz azonban, hogy ennek a tájnak a királyi Magyarországhoz került részeire nemcsak a fejedelemségből származó kősó, hanem például lengyelországi ásvány is eljutott.106 107 1541-ig a dési király sószállítók végső állomása Szolnokon volt, ahol még az 1530-as években királyi sókamara működött.108 Buda eleste után a 40-es évek közepére a település a töröké lett. A Szeged s Szolnok közötti tiszai révekre vonatkozó 1545 utáni adatok arra mutatnak, hogy a politikai változások ellenére az áruforgalom nem állt meg. A török források külön megemlékeztek a sóról. Ám Szolnok vámbevételére vonatkozó híradás (1549-50-ben 23 988 akcse) arra mutat, hogy a török-magyar határvidékre eső helységen keresztül lebonyolódó forgalom a csongrádinak felelt meg (23 738 akcse), és messze elmaradt Szeged mögött. Arra következtethetünk, hogy az ebben az időben kis lélekszámú település elvesztette középkori jelentőségét. 1550-ben Ferdinánd hadai szállták meg a helyet, s várat építettek itt. 1551-ben felmerült, hogy ismét fel kellene állítani a megszűnt sókamarát, ám erre már nem maradt idő. 1552-ben ugyanis — mint ismeretes — a török elfoglalta a várat, s ezzel végleg az oszmánoké lett a táj. A békésebb viszonyok beköszöntével — már az 50-es évek második felében — nőtt Szolnokon s a tőle délre fekvő réveken a forgalom. Élőállatot, sót, halat találunk leggyakrabban a vámbejegyzések között. A sószállítások mértéke el106 MOL E 554. Föl. Lat. 1364. A vám címén beszedett vasat és sót hetente számolták össze. Azokat az eseteket leszámítva, amikor világosan kiderül, hogy Máramaros vidékéről szállították ide ezt a cikket, nem állapítható meg az, hogy milyen kősót szedtek be. Annak ellenére, hogy ez a helység a dési bárkáknak is megállóhelye volt, joggal feltételezhető, hogy többnyire máramarosi kockákra kell gondolnunk (Tokaj a máramarosi kamarához tartozott). Ám a vámtarifa fényében korántsem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy az ismeretlen eredetű kősó mögött nem egyszer erdélyi termék bújik meg. A vámot elemzi (a kősót máramarosinak tartja) Szabó István: A tokaji rév és Debrecen 1565-67-ben. Debreceni Képes Kalendárium 1934. 89-97.; Lásd még Acsády Ignác: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt. 1526-1564. Bp. 1888. 165-167., Veres László: Városi ipar és kereskedelem a 16-17. században. In: Tokaj várostörténeti tanulmányok I. Szerk. Bencsik János, Orosz István. Tokaj, 1995. 125.; A háborúra: Lukinich Imre: Erdély területi változásai a török hódítás korában 1541-1711. Bp. 1918. 116-127. 107 David Prodan: Iobagia ín Transilvania in secolul al 16-lea. I—III. Bucuresti, 1967-1968. II. 192., 214., 230., 313-14., 353., 384., 403., 406., 444., 468., 491., 494., 508. stb. 108 UB VI. 3870., 3964. sz.; Csánki, i. m. I. 666.; Kubinyi 1988, i. m. 230.; MOL E 185. Nádasdy lt. Missiles. Szentiványi Ferenc.
