Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)

Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15-16. századi történetéhez

106

DRASKÓCZY ISTVÁN

küdt. A Szapolyaiak tekintélyes javakkal rendelkeztek többek között Szatmár, Abaúj, Zemplén, Torna, Szepes megyében (övék volt például Szatmár és Tokaj, hol sókamarák működtek, Biharban több vámhely).87

Közismert, hogy sóra embernek s állatnak egyaránt szüksége van, sokat használtak hal, hús tartósítására, ízesítésre, ipari célokra (pl. kohóknál), gyógyításra stb.88 Köztudott az is, hogy a 15-17. században milyen jelentős nagyállattartás folyt az Alföldön.89 A hízásra fogott állat azért kapott sót, hogy több táplálékot fogyasszon, jobban fejlődjön. Részben ezzel a körülménnyel magyarázható, hogy ebben a korszakban a szürke marha súlya fokozatosan növekedett. Egy 17. század végi elaborátum szerint, ha hiányzik a só, könnyen betegség üti fel a fejét, az állattartó nép szegényedik.90

A dési bányavidéket már az 1521. esztendei reform előtt is felkeresték magyarországiak.91 A Tiszántúl jelentős kereskedelmi központja volt Debrecen. 1405-től kezdve lakói nem fizettek vámot a királyi s királynéi vámokon. Ezt a kiváltságot Mátyás 1465-ben az ország összes vámhelyére kiterjesztette. A település ezen jogát uralkodóink következetesen megerősítették. Lakói 1477-ben harmincadmentességhez jutottak hozzá. Debrecen a 15-17. században a hazai só egyik fontos elosztó helyének tekinthető.92 Láttuk, hogy 1435-36-ban 48 helységből származó fuvaros kereste fel a várost. Mint írtuk, a szekeresek többsége a sószállítás útvonalának a közelében lakott. A körülmény önmagában mutatja, hogy a város Erdély felé kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett. 146187 Az említett családok birtokaira lásd Csánki, i. m. I. illetve V kötet passim, Makkal László'. Belső-Szolnok és Doboka megye a középkorban. In: Szolnok-Doboka magyarsága, i. m. 59-61, 66-67., Engel Pál: A magyar világi nagybirtok megoszlása a 15. században. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyve 4-5 (1968-1970), 4 / 341, 354-55, 5 / 307., Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. I—II. Bp. 1990. (a továbbiakban: Maksay 1990) 191-192, 401, 429, 715.; A sókamarahelyek- re: Kubinyi 1988, i. m. 229.

88 Jean-Claude Hocquet: Le sei et le pouvoir de 1’ an mil a la révolution frangaise. Paris, 1985. 361-370., 385-391.

89 A széles irodalomból lásd legutóbb Blazovich 2002, i. m. 91-101.

90 1462-ben a Szabolcs megyei Kéren egy jobbágytól 300 kősót vittek el (DL 15 704.). Az 1510-es évek végén a Szapolyaiak Hemádnémetiben lévő allodiumába, hol juhokat tartottak, 236 kockát küldtek (DL 26 161.). A nyugat-dunántúli Nádasdy uradalomban a 16. sz. közepén sót vettek az állatoknak (Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdyak 1540-1550-es számadásaiból. I—II. Az anyagot közzéteszi: Kumorovitz L. Bernát, M. Kállay Erzsébet. Sajtó alá rend. Belényesy Márta, Gáborján Alice. Bp. 1960. II. 32.). A 18-19. század fordulóján élt mezőgazdasági szakember, Nagyváthy János úgy vélekedett, hogy esztendőnként a gazdák minden darab juhra 1,5-2 font (0,8-1,2 kg. - tehát napi 2-3 gr.), gulyabeli marhára 8-10 font (4,5-5,6 kg., vagyis 12-15 gr. naponta) sót számolnak, ám az Alföldön alig használnak. (Nagyváthy János: Magyar practicus tenyésztő. Pest, 1822. 73, 90, 93, 133, 135, 167. stb.) Ez a körülmény az Alföld talajviszonyaival magyarázható. Abban az időben, amikor az alföldi nagyállattartás virágzott, feltehetően többet kapott a jószág. A hízó marha sózására: Paládi-Kovács Attila: A magyarországi állattartó kultúra korszakai. Bp. 1993. 165-167. A 17. század végi nézetet ismerteti: Sinkovics István: Esterházy Pál nádor és az erdélyiek kereskedelmi társasága. A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 7 (1937) 209. ( a továbbiakban: Sinkovics 1937); Manapság a szarvasmarha elvben napi 40-60 gramm sót kap, míg a juh 4-10 grammot. Lásd Mezőgazdasági lexikon. II. kiad. I—II. Felelős szerkesztő: Sárossy Istvánná. Bp. 1982. II. 492., 583.

91 DL 65 443.; Dernschwam, i. m. 95.

92 Debrecen története. I. Szerk. Szendrei István. Debrecen, 1984. 351-357., 366-368., 373. - a vonatkozó rész Bársony István munkája (a továbbiakban: Debrecen története I.)