Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)
Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15-16. századi történetéhez
SZEMPONTOK AZ ERDÉLYI SÓBÁNYÁSZAT 15-16. SZÁZADI TÖRTÉNETÉHEZ 105 hajósót vitték ki. A másik sófajtát árusították (láttuk) illetve királyi vagy kincstartói utasításra adtak bizonyos embereknek, a maradék pedig a raktárakban maradt (Máramarosban szintén ugyanígy hasznosították a sót). Úgy tűnik, hogy a számadások megerősítik a más forrásokból származó információkat. Dernschwam híradása szerint például korábban a nagy kocsisót a Magyarországból jött fuvarosoknak illetve helybeli celléreknek adták el, csupán a hajósó maradt a királyé. Ferdinánd biztosai hasonló információval rendelkeztek.84 A kamarások rá voltak kényszerülve a termék helybeni árusítására, hisz így teremthették elő a bányák működtetéséhez nélkülözhetetlen pénzt. Am a számadások híradásával szemben óvatosnak kell lennünk, hisz az 1521 előtti korszakból származó oklevelek tanúsága szerint királyi sót még szállíttattak szekéren Magyarország felé. Az 1521-es intézkedés egyenesen azzal számolt, hogy az uralkodó konyhája számára szárazon illetve vízen fogják ezt a cikket eljuttatni. Az is elgondolkodtató, hogy a termelés jelentős hányada raktáron maradt, ami nem vet jó fényt a kamarások gazdálkodására. Valószínűsíthető, hogy az erdélyi királyi sóhivatalok mind ritkábban szállíttatták tengelyen a tömböket, s elsősorban a hajókkal törődtek. Kétségtelen, a vízi szállítással szemben a szárazföldi fuvarozás sokba került. így érthető, ha arra törekedtek, hogy mind többet helyben adjanak el, s engedjék meg a vásárlóknak az ország belsejébe való szállítást.85 Az 1521. esztendei reform előtt tehát az ország sóellátásának igen jelentős hányada olyan erdélyi és magyarországi kereskedőkön múlott, akik a bányahelyeken személyesen szerezték be ezt a cikket. Következésképpen a reformintézkedéseket megelőző periódusban már kiterjedt sókereskedelemmel kell számolnunk. Az 1521. esztendei reformintézkedést, ami szabaddá tette az ezzel a termékkel folytatott kereskedelmet (megszüntetve a királyi monopóliumot) részben ez a körülmény magyarázza.86 Visszatérve Dés történetére, a vámokkal kapcsolatos példáink arra mutatnak rá, hogy a dési fuvarosok és kereskedők Erdély határain kívül szívesen keresték fel az alföldi megyéket. A váradi egyház, az oklevelekben említett családok kétségtelenül birtokokkal rendelkeztek Erdélyben, ám javaiknak a jelentősebbik hányada távolabb, pl. Kraszna, Közép-Szolnok, Szatmár illetve Bihar megyében fe84 Dernschwam, i. m. 95., Enge\, i. m. II. 26., 38., 40.; Sárkány Ambrus panasza szerint 1518-ban három Pozsony és egy Győr megyei helység (elvben a nyugat-magyarországi vidék Erdély ellátási körzetébe tartozott) jobbágyaira Hédervári István 1500 kamarai só („sales camerarum”) fejében 74 forintot (százért tehát 5 forintot) vetett ki. Utóbb 300 ellenében 21 (illetve 150 darabért 11) forintot követelt (DL 103 118.), azaz százát 7-7,3 forintra taksálta. Az 5 forintos ár alapján az ebben az okmányban említett kősó mögött erdélyi hajósót gyaníthatunk (a kamarai só hivatalos ára ez volt ezen a vidéken, a végváriaknak is így számították fel ezt a fajtát - Enge 1, i. m. II. 38., Kubinyi 1988, i. m. 218.). Sopronban a kősó darabját 1495-ben s 1518-ban 12 (bécsi) dénárért vették (= 4 magyar dénár), , vagyis ebben az esetben is a hajósóhoz közelítő nagyságra gondolhatunk. 1518-ban egy kúf (= 7 kg ?) osztrák főtt só ára itt csak 18 (bécsi) dénárt (= 6 magyar dénár) tett ki. (Házi, i. m. II/5. 47-48., 251-252., 257.). A kúfra lásd Zimányi Vera: Bevezetés. In: Dányi Dezső - Zimányi Vera: Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig. Bp. 1989. 22. 85 Egyetemi Könyvtár LEO 35.; A középkori hajósóból Tordáról 10 ezer darabot 42 forintért vittek le Szegedre. A Fuggerek olyan egyezséget kötöttek, hogy a kocsisó ezrét 21 forintért szállították a Tisza parti településbe (tízezer tehát 210 forintba került). Lásd még Kubinyi 1988, i. m. 231. 86 Természetesen sókereskedelem a monopólium virágzása idején is volt. Pl. C. Tóth, i. m. 569., 571. sz.
