Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

Ezzel párhuzamosan Bethlen arra törekedett, hogy a kölcsönök intézésével foglalkozó finánctőkés köröket hozzáláncolja a kormány politikájához, érdekeltté tegye őket az állam politikájában. Bethlen tehát belpolitikailag rendszerét fejlesztette, építette tovább a kölcsönügyletek révén. Igyekezett, bár ez nem sikerült neki, a kölcsönök felvételét állami ellenőrzés alá vonni: a pénzügyminiszter által e tárgyban készített törvényjavaslatot nem fogadták el (112). Bethlen mégis figyelemmel kísért minden mozgást e téren, s bizonyára nem alaptalanul háborodott fel, amikor tudomására hozták, hogy bizonyos államadóssági kötvényeket külföldön — engedélye nélkül — értékesíteni akartak (171 a). A nagy gazdasági válság rendkívül érzékenyen érintette az elsősorban gazdasági, pénzügyi eszközökkel dolgozó angol—amerikai politikát. Bethlen rájuk támaszkodó rendszere meglepő gyorsasággal csődbe jutott. A rövid lejáratú hitelek esedékessé válása s az államot terhelő óriási törlesztési kötelezettség újabb kölcsön felvételét feltételezte. 1930 első felében Weiss Fülöp még francia kölcsönlehetőséget próbált közvetíteni (166), majd Speyer tett kölcsönajánlatot (167 a—c), Bethlen azonban ismételten a londoni Rotschild-bankháztól próbált kölcsönhöz jutni. N. M. Rotschild azonban, az általa kiküldött szakértő, Per Jacobsson szakvéleménye alapján, Bethlen fejére olvasta a külföldi kölcsönök felhasználása terén tapasztalt fogyatékosságokat — és végül is megtagadta a kölcsönt. A nemzetközi pénzpiacon még megpróbált Bethlen újabb kölcsönt felvenni (173, 174 a, b), de amikor ezek a lehetőségek is szertefoszlottak, bezárult a kör: az ország elemi szükségleteit kielégítő ötmillió fontos kölcsön felvétele után, 1931. augusztus 19-én, Bethlen István lemondott. A világgazdasági válság egyben az elsősorban gazdasági eszközökkel dolgozó angol—amerikai politika válságát és Bethlen erre orientált politikájának a csődjét is jelentette.