Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

oldali munkásszervezeteket létrehozni — már csak azért is, mert ott könnyebbnek látszott —, ahol nem volt jelentősebb számú ipari munkásság. Az ilyen, iparilag fejletlenebb vidékeken a munkásság bármiféle szervezését azonban a rendszer érdekeit jobban átlátó politikai tényezők ellenezték. Bethlen is egyetértett Hajdú vármegye és Debrecen főispánjával, Hadházy Zsigmonddal, abban, hogy például Hajdú vármegyében nem kell jobboldali munkásszervezeteket létrehozni. A nincstelen, a földmunkás, a napszámos — mint Hadházy írta — „nem a magyar nemzeti eszmét, hanem a szocialista szó kommunista értelmét fogja fel a magyar nemzetiszocialista párt programjából, s ha beszerveztetnének, egy héten belül szociáldemokraták, a másik héten belül kommunisták lesznek" (42). Bethlenek megkísérelték azt is, hogy az iparilag fejlettebb vidékeken hozzanak létre szélsőjobboldali színezetű munkásszervezeteket, ott, ahol már szociáldemokrata szervezetek vannak, megosztva ezzel a munkások sorait. Erre bizonyos lehetőséget nyújtott az a körülmény, hogy a munkások több helyen kiábrándulva a Szociáldemokrata Párt opportunista felső vezetéséből, szembefordultak vele (43), és kommunista szervezkedésre nem volt lehetőség. (Egyébként éppen az MSZMP sikere mutatta, hogy milyen eredményesen működhetett volna egy határozott, baloldali legális munkáspárt.) Érdekes módon az ezzel kapcsolatos tervekben, levelekben már ekkor meglehetősen gyakran feltűnik a bajorországi nemzetiszocialista párt, majd az olasz fasiszta szervezetek példája. Ez egyrészt magyarázatát leli abban, hogy e szélsőjobboldali munkásszervezetek jórészt a dél-dunántúli, feltehetőleg német anyanyelvű, tehát esetleg bajorországi kapcsolatokkal is rendelkező munkások körében tűntek fel, de másrészt félreérthetetlenül utal arra is, hogy kezdeményezőik milyen szerepet szántak az akció sikere esetén e szervezeteknek (42, 43 a, 43 c). A szélsőjobboldali munkásszervezetek létrehozására irányuló kísérletek Magyarországon ebben az időben nem jártak eredménnyel. Itt csak két okát — talán nem is a leglényegesebbeket — említenénk. Először: az államapparátus különböző pontjain tevékenykedő vezetők nem voltak egységesek az ilyenfajta kezdeményezések megítélésében. Sokan aggályoskodtak, a munkások öntudatosabbá válásától féltek már a szervezkedés tényénél fogva is. A másik ok pedig — s ez megint csak a magyar munkásosztály intaktságát mutatja — az volt, hogy nem találtak olyan munkásokat, akikre mint vezetőkre rábízhatták volna a szervezés közvetlen feladatát. Az e célra javasolt egyes személyekről a nyomozás is megállapította, hogy „teljesen megbízhatatlan munkakerülők, kik a munkásságra komoly befolyással nem bírhatnak" (44). A nyugati kölcsönök felvétele és a Gömbössel történt szakítás után a korabeli politikai életben elterjedt az a nézet, hogy Bethlen valamiféle liberálisabb rendszer megalkotására törekszik. A Fajvédő Párt ellenzékbe vonulásával, a leghangosabb szélsőjobboldaliaknak az Egységes Pártból való kiválása után a teljes hatalommal rendelkező Bethlen előtt

52 valóban kínálkozhatott egy ilyen fordulat lehetősége. Hogy ez nem következett be, maga bizonyítja a Bethlenhez fűzött liberális remények illuzórikus voltát. Valójában sem Bethlen politikai felfogása, sem az általa kiépített rendszer nem tett lehetővé egy ilyen változást. Amikor 1924—1925-ben csupán a látszata felmerült annak, hogy messzebb megy a liberalizálódás útján a megengedettnél: a jobboldali szervezetek utána nyúltak, s nagyon határozott figyelmeztetésben részesítették. Ez volt a frankhamisítási ügy.