Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)
Bevezetés
Már 1923 augusztusában létrejött a Gömbös-féle fajvédők, a Friedrich-féle legitimisták és Haller csoportja részvételével az úgynevezett keresztény ellenzéki blokk. Ennek a politikai csoportosulásnak a kohézióját növelte az a tény, hogy Bethlen a külföldi kölcsönök megszerzése érdekében fokozott mértékben támaszkodott a kölcsöntárgyalásoknál jelentős szerepet játszó, nyugati kapcsolatokkal rendelkező magyar banktőke képviselőire. Ráadásul a nyugati hitelezők kívánságára a közigazgatási apparátusban bizonyos létszámcsökkentést kellett végrehajtani, s a trianoni békeszerződés katonai klauzulái következtében a hadseregből is sokakat le kellett szerelni. Mindez azt a látszatot keltette, hogy a rendszer osztálybázisában a dzsentrit és a szélsőjobboldali csoportokat érzékenyen érintő átalakulás megy végbe. Kétségtelen, hogy ez a politika kihívott e rétegekben olyan elégedetlenséget, amit a szélsőjobboldal megpróbált a maga javára kihasználni. Az említett jobboldali csoportosulás, a keresztény ellenzéki blokk tagjai közül kerültek ki a frankhamisítási ügy résztvevői. Ezt az akciót a jobboldaliak azért élezhették ki Bethlen ellen, mert a hamis frank gyártásának az elindításában kétségtelenül része volt neki is. Erre vallanak az ügy vizsgálatával kapcsolatos feljegyzései (67 a, d) is. 1922—1923-ban az ő tudtával indult a frankhamisítási akció, mint ahogyan az ellenforradalmi rendszer kezdeti éveiben más idegenpénz-hamisítási akciók is a mindenkori kormányfő tudtával folytak. Időközben a hamisításban részes személyek eltávolodtak, szembefordultak Bethlennel, s így látóköréből bizonyos fokig kikerült az ügy. Bizonyos német szélsőjobboldali körök kezdettől intenzíven bekapcsolódtak az akcióba. Különbséget kell tenni a hamis frankok gyártása és a hamis pénz értékesítésére irányuló akció között. Bethlenre így, évekkel a hamisítás kezdete után, hihetőleg a meglepetés erejével hatott, mikor tudomást szerzett róla. A frankhamisítási ügyet egyébként a szélsőjobboldaliak — vagy legalábbis egyes köreik — nem feltétlenül Bethlen megbuktatására, csak megzsarolására, sakkbantartására kívánták felhasználni. Erre utal az a körülmény, hogy még az értékesítési akció megkezdése előtt tudomására hozták a terv egyes részleteit. A frankhamisítás lelepleződésével kirobbant éles politikai küzdelemben Bethlen kerekedett felül. Gömböst, akinek a köreiből értesítették a miniszterelnököt a készülő értékesítésről, és saját barátját, Teleki Pált, kihúzta a bajból. Feláldozta az országos rendőrfőkapitányt és a belügyminiszterét, az egész felelősséget pedig Windischgraetznek kellett vállalnia. A hercegnek az a reménye maradt, hogy ezzel további zsarolási lehetőséget nyer Bethlennel szemben. A frankhamisítási ügyet azonban nemcsak a jobboldal, de a parlamenti baloldali ellenzék sem használta ki maradéktalanul Bethlen ellen. A baloldal elsősorban attól tartott, hogy Bethlen bukása a kevésbé mérsékelt jobboldali erők előtérbe kerülését vonhatja maga után. Bethlen az ügy lezárása után egyébként felajánlotta lemondását, de Horthy ezt nem fogadta el. 53 A kormányzó állásfoglalásában valószínűleg ugyanaz a motívum dominált, ami a frankhamisítási ügyet Bethlen zsarolására felhasználni akaró szélsőjobboldaliakat is vezette: a külpolitikailag nem kívánatos éles fordulat helyett a sokkon átesett Bethlen segítségével akarták megvalósítani saját politikájukat. Bethlen tehát a botrány után is a helyén maradt, de a szélsőjobboldal megkísérelte jobban „kézben tartani". Kezdve azon, hogy a frankügyben „becsületesen viselkedők"
