Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

Bethlent a finánctőkével való együttműködésre szorította a külföldi kölcsönök megszerzésére irányuló politikája is. Már a második nemzetgyűlésen mondott bemutatkozó beszédében megemlítette külföldi kölcsön felvételének szükségességét. 1922 elején a tőkés körök és a kormányférfiak egyaránt tudták, hogy a magyar gazdaság tőkeellátásának hagyományos forrásaira már nem számíthatnak, és ugyanakkor nem volt nehéz előre látni, hogy az inflációs hitelellátás pillanatnyi megoldásait tartósan fenntartani nem lehet.

42 Magyarország súlyos gazdasági helyzete is arra kényszerítette az ellenforradalmi kormányokat, hogy tudomásul vegyék a külpolitikai erőviszonyokat. Mióta Németország a jóvátétel és a leszerelés kérdéseiben deferált — 1921 elejétől, s azóta csökkentek a nyugati hatalmak ellentétei is Németországgal kapcsolatos politikájukban — a kontinensen reális politika csak a nyugati hatalmakra orientálódhatott. HorthyMagyarország csak tőlük remélhetett politikai konszolidációjához gazdasági támogatást. Ehhez „nemcsak a pénzügyminiszternek, hanem az egész országnak kell a bizalomra érdemesnek lenni" — mondta Kállay Tibor pénzügyminiszter 1921. december 20-án.

43 A nyugati hatalmak bizalmára — természetesen. Európa botránykövének, a kontinens talán legreakciósabb országának megnyerni a nyugati hatalmak bizalmát — és ugyanakkor felszámolni a nyugati hatalmak által előírt, titkos szavazással megválasztott legfőbb alkotmányos szervet, a nemzetgyűlést; ezt a feladatot kellett Bethlen Istvánnak megoldania. A nyugati hatalmak „jóindulatának" megszerzése: ez volt az a keret — tág, de mégis meghatározott keret —, amelyben Bethlennek politikai manővereit végre kellett hajtania. A magyar uralkodó körök vezető csoportjának győzelme pillanatában, a kisgazdapárttal való egyesülése után is alapvető gyengeségét bizonyítja, hogy nem mert titkos választásokba belemenni. Bethlen célja a nyílt szavazásos rendszer visszaállítása volt, de ezt a célját álcáznia kellett. A szilárd parlamenti többség birtokában is fel kellett számolnia a nemzetgyűlést. Bethlen készült az államcsínyre. Az 1920. évi I. tc. 13. §-ának 3. bekezdése kimondta: (A nemzetgyűlés) „feloszlatása esetében azonban a kormányzó köteles az új nemzetgyűlés összehívása iránt már a feloszlató rendeletben akként rendelkezni, hogy a nemzetgyűlés az alkotandó új választójogi törvény alapján, ha pedig az addig megalkotva nem lenne, a jelenlegi nemzetgyűlés összeülésére alapul szolgált választójog alapján, legkésőbb a feloszlatástól számított 3 hónapon belül összeülhessen". Az úgynevezett Friedrich-féle választójogi rendeletet törvényerőre emelte ugyanezen törvény 1. §-ának 1. bekezdése, és a fentieket újból megerősítette az 1920. évi XVII. tc. is. Ezek voltak azok a törvények, amelyek eddig is bizonyos védelmet nyújtottak a nemzetgyűlésnek Gömbösek, Andrássyék, Horthy vagy Bethlen szándékaival szemben. Természetes, hogy új választójogi törvényjavaslattal — ha ez a kérdés úgyszólván állandóan napirenden volt is — a nemzetgyűléssel szemben álló kormányok nem jöttek a nemzetgyűlés elé, mert a választójogot szűkítő törvényjavaslat elfogadására nem számíthattak. Bethlen is ilyen helyzetben volt. Ha beterjeszti választójogi javaslatát, csak magát leplezi le, ha nem terjeszti be — az új nemzetgyűlési választásokat a fennálló törvények értelmében csak titkos szavazás alapján lehet megtartani. Milyen kiutat talált ebből a helyzetből a kormány vezetője? Mindenekelőtt arra törekedett, hogy minden eszközzel húzza az időt: először azzal,