Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

hogy kormányalakítása után a pénzügyi felhatalmazást tartalmazó törvényjavaslat tárgyalását tűzte a nemzetgyűlés napirendjére. Később a nemzetközi helyzetre, azután a kormányválságra hivatkozva több mint három hónapon át szüneteltette a törvényhozó testület tevékenységét. Második kormányának megalakulása után Bethlen ismét az indemnitási vitát kényszerítette a nemzetgyűlésre. Ekkor már decembert írtak. A nemzetgyűlés mandátuma 1922. február 15-én járt le, és a Bethlen-kormány mégsem három hónapra, hanem hat hónapra kért felhatalmazást. A kivételes állapotról szóló törvény még érvényben lévén, az indemnitás megszavazása esetén Bethlen további fél évre kapott volna kivételes hatalmat. Az ellenzék csak három hónapra akarta megadni a felhatalmazást. A kisgazdapárt azonban biztosította a kormány számára a szükséges többséget. Azt, hogy mit akart csinálni Bethlen a kivételes felhatalmazás birtokában, az összes források tanúsága szerint nem látta az ellenzék, sőt a kormányzó párt sem. Szerették volna színvallásra kényszeríteni Bethlent. Ezért az ellenzék követelte az új választójogi törvény napirendre tűzését; félő volt, hogy kiszaladnak az időből, és Bethlen a régi, az úgynevezett Wekerle-féle választójog alapján írja ki az új választásokat. Az ellenzék szónokai felajánlották a kormánynak, hogy abban a pillanatban abbahagyják az indemnitási vitát, amikor a kormány beterjeszti a választójogi törvényjavaslatot. Bethlen — maga mögött szilárd többséget érezve — egyszerűen kijelentette, hogy addig nem tűzi a nemzetgyűlés napirendjére a választójogi javaslatot, míg meg nem kapja a felhatalmazást. 1922. február 10-ig sikerült így az időt elhúznia. A választójogi törvényjavaslatot Klebelsberg Kuno gróf belügyminiszter 1922. január 27-én ugyan benyújtotta, de akkor még folyt a nemzetgyűlés választójogi különbizottságának vitája. E bizottság jelentését Karafiáth Jenő 1922. február 10-én mutatta be, és a plénumnak csak ekkor állt módjában vitát kezdeni a javaslat felett. Ekkor már csak hat napja volt a nemzetgyűlésnek. A választójogi javaslat lényegesen szűkítette a választásra jogosultak körét, és eltörölte a titkos szavazást Budapest és néhány nagyváros kivételével az ország egész területén. A nők szavazati jogának korlátozása ellen a kereszténypárt, a titkosság eltörlése ellen pedig mindkét párt tiltakozott. A titkosság megszüntetése kifejezetten a paraszti választótömegek ellen irányuló intézkedés volt. A nyílt szavazás módszere, ugyanúgy, mint a dualizmus idején, teljesen kiszolgáltatta a falusi tömegeket a vidéki közigazgatásnak. Bethlen azzal nyugtatta meg a kisgazdapárti képviselőket, hogy ebben a kérdésben nem köti őket pártfegyelem, mindenki meggyőződése szerint szavazhat. Ez eloszlatta a kisgazdapárti képviselők nagy részének a gyanakvását. Még február 10-e után sem volt tisztázva, hogy ha a nemzetgyűlés mandátumának lejártáig, február 16-ig nem tárgyalják le a javaslatot, mit csinál a kormány. Törvényes lehetősége volt arra, hogy meghosszabbítsa a nemzetgyűlés ülésszakát. Ebben az esetben is csak két eshetőség kínálkozott: a kormány behódol a nemzetgyűlés többségének, vagy ragaszkodik a nyílt szavazáson alapuló választójogi javaslatához, amit biztosan leszavaz a többség. Bethlen azonban nem azért lavírozott idáig, hogy az utolsó pillanatban megbukjon. A kérdés csak az volt, hogy a nemzetgyűlés többségével szemben hogyan valósítja meg a szándékát. Az ellenzék többször figyelmeztette a kormányt, hogy ha a kormányzóval feloszlattatná a nemzetgyűlést és rendeleti úton valósítana meg egy új, antidemokratikus választójogot, ezzel az államfőt a nemzetgyűlés és az