Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

ségére támaszkodni. Ez a magyarázata a magyar politikai élet permanens válságának az 1920. és az 1921. évben. Bethlenek azért nem számoltak le a legitimistákkal, mert nem a magyar társadalom konszoüdációját akarták, hanem az ellenforradalmi rendszer konszolidációját. Ezt nem valósíthatták meg kisgazdapárti többséggel. Ha a kisgazdapárt ilyen akadályt jelentett a tervezett konszolidáció útjában, ha fel lehetett ellene használni a kereszténypártot, a különítményeket, ha velük szemben a mágnások és a hatalmat kézben tartó Horthyék között ilyen egység volt, a fúziós kísérlet kudarca után mért nem kísérelték meg más módon a kisgazdapárt felszámolását? A politikailag lehetséges egyetlen eszköz a kisgazdapárt ellen az adott helyzetben az erőszak volt, a nemzetgyűlés kormányzói feloszlatása. Erre Horthyék nem vállalkozhattak, elsó'sorban külpolitikai okokból. A győztes hatalmak álláspontjának már említett kényszerű respektálásán kívül 1921 áprilisától, Bethlen kormányra lépésétől először a trianoni békeszerződésnek a nyugati hatalmak által történő ratifikálására várt a magyar kormány, mert ettől függött a baranyai háromszög kiürítése — 1921 augusztusától kezdve pedig a Nyugat-Magyarországért Ausztriával folytatott diplomáciai küzdelemben volt szüksége az antanthatalmak támogatására vagy legalábbis jóindulatú semlegességére. A nemzetgyűlés feloszlatását nem kockáztathatták meg belpolitikai megfontolásokból sem. Ha sürgősen választásokat írnak ki, hogy a bizonytalan helyzetet gyorsan felszámolják, felvetődik a kérdés: milyen alapon bonyolítják le az új választásokat? Az egyetlen törvényes alap az ún. Friedrich-féle választójogi törvény lett volna, amely általános és titkos választásokat írt elő, és amely lehetővé tette 1920 januárjában — a különítmények terrorja ellenére is — a kisgazdapárti parlamenti többség kialakulását. Horthy és Bethlen azonban nem azért oszlatta volna fel a nemzetgyűlést, hogy újból — esetleg még szilárdabb — kisgazdapárti többségű parlamentet hozzanak létre. A régi választójogra való visszatérés viszont nemcsak törvénytelen, de éppen az 1920: I. tc.-nek is ellentmondó lett volna. És ha a nemzeti szuverenitás két legfontosabb törvényes eleme közül a törvényhozó testület tekintetében visszatérnek az 1919 előtti alapokhoz, mi gátolhatta, mi akadályozhatta, hogy az államfő kérdésében is visszatérjenek ehhez az alaphoz? Horthy, ha a királypuccs után szétkergeti a nemzetgyűlést, maga rúgja fel azt a törvényes alapot, amely őt és a kormányzói tisztséget kreálta. A nemzetgyűlés feloszlatásával teremtett vákuumban Horthy IV. Károly törvényes visszatérésének lehetőségét teremtette volna meg. Az első királypuccs után tehát Bethlennek nem állt módjában a kisgazdapárttal való leszámolás anélkül, hogy teljes egészében ki ne szolgáltatta volna Horthyt és önmagát a legitimistáknak. Sőt, a nemzetgyűlésben teljes kisebbségben levő Horthyhíveknek és a párton kívüli Bethlennek a kereszténypártra támaszkodó Andrássyékkal szemben eddig is egyik legfőbb ütőkártyájuk a kisgazdapárt volt. Csak Nagyatádiék segítségével vagy legalábbis a kisgazdapárti többségre hivatkozva tudták eddig is megakadályozni Horthyék, hogy a mágnáscsoport egyértelműen legitimista, kereszténypárti hátvéddel bíró, nagy politikai múlttal és tekintéllyel rendelkező tagjai közül kerüljön ki a miniszterelnök, vagy hogy ezek nagyobb súlyra tegyenek szert a kormányokon belül. Csak a kisgazdapárti többség tette illegitimmé a legitimistákat, hiszen a parlamenti többséggel szemben csak alkotmányellenesen kerülhettek volna hatalomra.