Avar Anton (szerk.): A Hunyadiak címereslevelei 1447-1489 (Budapest, 2018)
Bevezető
a_hunyadiak_cimereslevelei_1447_1489_0115_bent.indd 10 2019.01.16. 10:25:15 darabra hízott. Mátyás címeresleveleinek másik avatott művészettörténész kutatója, Balogh Jolán 1966os összefoglalójában ismét hozzátett két újabb armálist a sorhoz: Sankt Pölten városét és a Cécei családét, kihagyta viszont a Gosztonyiakét, mert nem tudott az eredeti fennmaradásáról.7 A legutóbbi összesítés Nyulásziné Straub Éva nevéhez fűződik,8 de ez némileg más szempontok alapján, a teljesség igényével, a másolatokat is beleértve készült. Ebben azonban mindössze huszonöt eredetit találunk, mert a Balogh által már ismert, Hans Lehnernek és Sankt Pöltennek adott oklevelek nem szerepelnek benne. További néhány – az eddig felsorolt összegző jegyzékekben nem említett – eredeti oklevelet szétszórtan találunk a szakirodalomban: ismertek ilyenformán még a miskolci Kovács Istvánnak,9 illetve a különleges csoportot alkotó, svájci patríciuscsaládoknak, a Feereknek (1487-ben és 1488-ban), a Ritzieknek és a Sonnenbergeknek10 adományozott eredeti armálisok. A téma családtörténeti–heraldikai és művészettörténeti historiográ�ájának áttekintésével tehát megállapítható, hogy ma huszonnyolc eredetiben fennmaradt, I. Mátyás magyar király által kiadott címereslevelet ismerünk, nem beszélve az 1945-ben minden valószínűség szerint elpusztult első Nagylucsei-, Palugyai-, Kovács- és de Ponte-armálisokról. Az említett huszonnyolc eredeti oklevél nagyobb részének, huszonháromnak a szövegét és címerképét már kiadták különböző magyar és külföldi szakirodalmi helyeken, de Magyarhradis és Sankt Pölten címereslevelét,11 illetve a már említett négy svájci vonatkozású armálist 12 legjobb tudomásom szerint nekünk van szerencsénk elsőként teljes szövegükben, színes fényképeikkel illusztrálva közölni, legalábbis a magyar szakirodalomban. Az egyszerű vagy hitelesített másolatokban, átírásban, sőt, korabeli hitelesített fordításban fennmaradt okleveleket már nehezebb számba venni. Nyulásziné már említett jegyzékében hat nem eredeti, Mátyás által kiadott armálist ismertet: ezek a Mezőkövesd városnak, illetve a Czobor, Zavodszki, Sibrik, Luti és Tolhop� családoknak adományozott példányok. Ezeket a szakirodalomban már említett,13 tulajdonképpen csak címerében ismert Marczibányi-féle adománnyal,14 valamint az eddig ebből a szempontból kevéssé vizsgált forráscsoportban, a kancelláriai formuláskönyvekben fennmaradt három, meghatározott személyhez vagy családhoz egyelőre sajnos nem köthető címereslevél-szöveggel15 tudtuk kiegészíteni. Az említett másolatok között szintén több eddig – tudtommal – kiadatlan található: a jelen kötetben olvashatók először nyomtatásban Benedetto Luti, Johannes Tolhop� és az ismeretlen kancelláriai jegyző címeresleveleinek szövegei. A szakirodalmi armálisjegyzékekben megtalálható némelyik oklevél valójában nem esik a címereslevelek kategóriájába, így a jelen kötetbe sem kerültek be, hiába I. Mátyás adta ki őket. A garamszentbenedeki konventnek 1464. december 19-én adott pecsétadományozó oklevélben a jelen kötetben közölt városi pecsétadományokkal szemben csak egy szokványos, nem címeres egyházi pecsétről van szó,16 a Csoma József által említett tatárszállási Tatár-oklevél pedig valójában csak nemességet adományoz,17 ahogy a Nyulászinénál szereplő 1481. évi Bán�-oklevél18 sem címereslevél, hanem egyszerű birtokadomány. Csoma József volt az, aki a biztosan ismert okleveleken kívül az említéseket, bizonytalan információkat is megpróbálta összesíteni, méghozzá éppen azért, hogy a jövő kutatói ezeknek utánamenjenek, tisz7 Balogh 1966, 21 9–322. 8 Nyulásziné 2005. 9 Gyulai 1996. 10 Seyler 1885, 388–389.; Radocsay 1971, 34–35. 11 Ld. a jelen kötetben a No. XXXIV. és XXXVI. alatt. 12 Ld. a jelen kötetben a No. XXXVII. és XXXIX–XLI. alatt. 13 Illéssy 1899.; Csoma 1906, 14. 14 Ld. a jelen kötetben a No. XIII. alatt. 15 Ld. a jelen kötetben a No. XLIII. és XLVI–XLVII. alatt. Utóbbi kettő az egész formulárium kiadásában megjelent ugyan nyomtatásban, de a heraldikai szakirodalom eddig nem �gyelt fel rájuk, az előbbit viszont csak a jelen kötethez végzett alapozó kutatások során fedeztem fel. 16 Áldásy II., No. 59.; Bándi 1991, 109–110. 17 Csoma 1906, 16. Az oklevél: 1464. júl. 11., DL 16006. 18 Nyulásziné 2005, No. 163. Jelzete: DL 33433. A művészettörténeti szakirodalom a Török-címereslevélével összefüggésbe hozható lapszéldíszei miatt emlegeti: Balogh 1966, I. 321. Még szóba jöhetne az alsólindvai Bán� Miklósnak vörös pecsétviasz-használati jogot, azaz tulajdonképpen báróságot adó oklevél is (1483. jan. 7., DL 33437.), de abban sincs szó címerről. 10
