Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

kedés és az ágazati szervezeti formák megvalósítása volt. A szakszervezetek szakmák szerint épültek ki, s a szervezett munkásság ennek alapján egy üzemen belül több szakszervezetben volt megosztva. Már 1945 januárjában felmerült, hogy érvényesüljön-e továbbra is a szakmai elv, vagy a szakszervezetek térjenek át az iparági, üzemi elv gyakorlatára. Mint tudjuk - a nyomdászok és rokonszakmáik esetében is - az iparági elvet képviselő kommunista párt engedett a hagyományok erejének. A kongresszuson azonban Kossá István főtitkár jelentésében ismét felvetette a magyar szakszervezeti mozgalom új alapokra helyezését és modern szervezeti-politikai egységének megteremtését. A beszámoló ismertette az elvégzett főbb feladatokat: az üzemi bizottságok megszervezését, az új szakmai szakszervezetek létrehozását, a megyei titkárságok felállítását és a járási titkárságok folyamatban lévő megszervezését. Szakmaközi bizottságok alakultak azzal a feladattal, hogy helyi viszonylatban összhangba hozzák a szakszervezetek érdekeit és azt közös erővel előmozdítsák. Az elért eredmények hangsúlyozása mellett a kongresszus követelte a mozgóbérskála bevezetését addig is, amíg a kormányzat nem vet gátat a további pénzromlásnak, és amíg hatósági úton nem biztosítja a munkásság ellátását a nélkülözhetetlen közszükségleti cikkekkel. Kilátásba helyezték az állami kiadások csökkentését, elsősorban az államgépezetben elhelyezkedett reakciós elemek eltávolításával (B-listázás) és a közigazgatás egyszerűsítését, a bányák, villamos erőtelepek, mezőgazdasági gépgyárak és az ezernél több főt foglalkoztató üzemek államosítását. Végül kihangsúlyozták, hogy a két munkáspárttal és a demokratikus erőkkel összefogva, meg kell akadályozni minden olyan kísérletet, amely a munkásság megszerzett jogainak csorbítására, a szakszervezeti szabadság korlátozására és az üzemi bizottságok tevékenységének akadályozására irányul. A közellátás és a termelés fenntartása közben a mélypontra jutott. Kővágó József, Budapest polgármestere az 1945-1946-os tél küszöbén így számolt be a szomorú közállapotról: "...fel akarom tárni azt a katasztrofális helyzetet, amelybe (a főváros - T.P.) önhibáján kívül jutott. Önerejéből nem képes úrrá lenni az élelmiszerekben, tüzelőanyagban, ipari nyersanyagokban, gyógyszerekben és minden más téren fennálló hiányokban, úgy hogy mindezek folytán 1945/1946. telén már nemcsak a végletekig leszállítottgóletszínvonal fenntartása, hanem a lakosság puszta léte is kockán forog." Az üzemekben tovább romlott a légkör, és mint a nyomdász szakszervezet intéző bizottsága 1946 januárjában megállapította, "1945. december 1-től 1946. jan. l-ig volt az életszint a legalacsonyabb, az 1938. évinek 12 százaléka". A szakszervezeti kongresszus után alig kilenc nappal, dec. 11-én a budapesti nyomdák bizalmi férfiai értekezletre ültek össze, s megtárgyalták a segítés módozatait. "Ezen az értekezleten ragyogóan nyilatkozott meg a nyomdai munkásság kiválasztottjainak bölcs mértéktartása" - írta az 1946. januári Typographia. Nem mentek el túlzó, az akkori magyar gazdasági életben megvalósíthatatlan igények követeléséig, bár az értekezleten jelentkezett olyan felfogás is, amelynek az volt a lényege, hogy addig, amíg a kormány nem változtat az állapotokon, a nyomdai munkásság szüntesse be a munkát. Ez az álláspont kisebbségben maradt azok állásfoglalásával szemben, akik a munka folytatása mellett döntöttek. A mérsékelt állásfoglalás jegyében a nyomdai munkások szakszervezeteinek vezetői a budapesti bizalmi testület értekezletét követően a kormánynál és a munkáltatóknál is eljártak a pénzügyi segítség érdekében, és a minisz-