Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei II. (Budapest, 1985)

I. Levéltári kérdések

most azonban az engedélyező tanács (polgármester) és a mérnöki hivatal fondjában. Egy-egy városban két terv-és térképtárat is fenn kellett tartani: a városi tanácsnál (polgármesternél) és a mérnöki hivatalnál. A fővárosban a problémát úgy oldották meg, hogy 1911-ben megszüntették a mérnöki hivatalt, és beolvasztották a tanács illetékes osztályába. Az 1873 óta létrejött műszaki dokumentumokat azóta egy tervtárban kezelik, és annak csak minimális részét adták a levéltárba. Hasonló gyakorlattal más városok esetében is találkozunk. A városi levéltárak nem vették át a víz- és csatornaművek, gázművek, elektromos áramszolgáltató stb. vállalatok „üzemeltetői" tervtárait sem. E szolgáltató vállalatok arra hivatkoznak, hogy a folyamatos működéshez szükség van a meglévő vezetékek dokumentumaira, bármilyen régiek is legyenek. Problémát az jelent, hogy a már „elavult", nem érvényes tervek sorsával rendszerint nem törődtek, és ez a gond a városi tervtárakban őrzött, álló épületekre vonatkozó tervekkel is. Fentiek következtében a városi levéltárakban az utóbbi évtizedekből csak töredékes terveket őriznek (pl. pályázati tervek, városi ingatlanok nyilvántartásai stb.). Ha a tervek és az iratok szétválasztására az engedélyezésre feljogosított tanácsi illetve polgármesteri ügyosztályok esetében nem került sor, akkor egyes épületek (zömmel magánépületek) kevéssé terjedelmes dokumentációi a már levéltárba került iratok között megtalálhatók, és több városi levéltárban megvan a mérnöki hivatalok régi terv- és térképtára is. A problémák az ún. magasépítési és közületi tervtárak és a levéltárak kapcsolatában jelentkeznek. Mivel a központi rendelkezések nem írták elő a „hatósági" tervtárak létesítését, helyi szabályrendeletek döntik el, hol vonják meg a határt a levéltárba kerülő, archív anyagok és a kurrens tervtári gyűjtemények között. Bizonyos fokig hasonló a helyzet megyei vonatkozásban is. Az építési engedélyek megadása a vármegyei törvényhatóság, közelebbről az alispán joga volt, a tervek elbírálásához műszaki véleményt pedig az illetékes államépítészeti, folyam- és kultúrmérnöki hivatalok adtak, amelyek maguk is foglalkoztak tervezéssel. Az engedélyes példányát itt is visszakapta az építtető, a másik példány pedig az alispán irattárába került. A megyék területén lévő engedélyköteles épületek, utak, hidak stb. dokumentációi az utóbbi évtizedekből ma is a megyei építési osztályokon vannak, a régebbi dokumentumokat pedig az iratokkal együtt a megyei levéltárak gyűjtötték be. A lebontott épületek, megszűnt létesítmények dokumentumainak levéltári átadására elvileg lehetőség van, azonban a tervtárak sajátos felépítése, az anyag nagy mennyisége miatt ez nehezen oldható meg. Az üzemeltető vállalatoknál és engedélyező hatóságoknál azonban a tervek gyarapodása áttekinthetetlen gyűjtemények kialakulását és végső soron az anyag elkallódásának veszélyét rejti magában. Sajátos helyet foglalnak el a műszaki dokumentumok sorában a vízügyi tervek és térképek. E területen is megfigyelhető a polgári forradalom utáni időszakban a rajzos és írásos dokumentációk kialakulása, az engedélyezési eljárás gyakorlata. A kivitelezők, építésvezetőségek tervtáraiban tapasztalhatók azok a részlettervekre vonatkozó sajátosságok, amelyeket az egyéb vállalatoknál is megtaláltunk. Az országos jelentőségű létesítmények építésekor - mint korábban láttuk - már a 18. század végétől kérték a felsőbb hatóságok véleményét. A Vízi és Építészeti Főigazgatóság kísérletezett azzal, hogy e jogkörét a kisebb munkákra is kiterjessze. így 1938-ban elrendelte a helytartótanács, hogy a malmok csak a Főigazgatóság engedélyével épülhetnek, de e rendelkezésnek nem sok foganatja volt. Az engedélyezési eljárást - törvényhatósági szinten - az 1885-ben kiadott vízjogi törvény szabályozta. Eszerint a kérelmezőknek a városi tanácshoz vagy az alispáni hivatalhoz kellett fordulniuk az engedélyért. Kérelmükhöz két példányban mellékelték a létesítmény terveit és a műleírást. Az enge-