Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

I. Levéltártani kérdések

„kezelt" anyagok sorsa — pl. vezetőváltozáskor — korántsem megnyugtató. A vállalati irattárak anyaga többnyire feltűnően hiányos. Egész évfolyamok anyaga hiányzik — az említett vezetői iratokon túl —, nem is beszélve a jogelőd vállalati irategyüttesekről; az utóbbiak ha léteznek is még, rendezetlenek és fizikai állapotuk miatt is nem egyszer veszélyeztetettek. A vállalati iratkezelés vonalán tehát általában az új rendelkezés adta előnyök még inkább csak a lehetőséget, de nem a valóságot jelentik. A vállalatok zöménél az iratkezelés, irattározás egyelőre nem jobb mint 1969 előtt. Az eredmény inkább csak annyi, hogy ma már nem fenyeget az illegális iratmegsemmisítés, mint a történeti érték fő veszedelme. Amilyen sok és értékes eredményt mutathat fel a magyar levéltárügy az 1969-es rendelkezés után az államigazgatási szervek vonalán, oly kevés az eredmény — jórészt nem a levéltárosok hibájából — a vállalatok terén. Levéltárosaink rendre szorgalmazzák a vállalatoknál is a rendeletnek megfelelő rendezett iratkezelés és irattározás megszervezését. A napi termelésre koncentráló vállalati vezetők többsége nem érti meg, hogy az irattár rendezett volta nem csak a levéltár, nem csak a jövő történész nemzedék érdeke (nehéz ugyan napirendre térni afölött, hogy vállalati vezetőink túlnyomó része teljesen érzéketlen az irattárban őrzött történeti értékkel szemben), hanem magát a jó termelő munkát, a tervezést stb. is gátolja sokszor a vállalati memóriaközpont, az irattár rendetlen állapota. Néhány biztató jelről kötelességem még beszámolni, jóllehet ezek a negatív összképet csak kevéssé módosítják. Az 1980 végén megszűnt ipari tárcák egyre felelősségteljesebben kezdtek foglalkozni vállalataik iratkezelésével, s ennek már több vállalatnál és a trösztök többségénél eredménye is van. Tapasztalatunk szerint, ha a levéltáros képes jó személyi kapcsolatot kiépíteni a referenciájához tartozó minisztérium iratkezeléséért felelős vezető munkatársával, képes megértetni az új iratkezelési rendszer kézzelfogható előnyeit, akkor az illető ágazat egészében, a vállalatoknál is fokozatosan javul a helyzet. Sajnos, de azt kell mondanom, a rendeletre való hivatkozásnál ma országunkban több eredménnyel kecsegtet — a munkában is — a jó személyes kapcsolat. Visszatérve a vállalati iratkezelés ma még túlnyomó negatívumaihoz, felmerül a kérdés: mi lehet a teendő. 1. Rendeztetni és selejteztetni kellene — a még meglévő történeti érték biztosítása érdekében — a vállalatok 1969, azaz a levéltári tvr. előtti iratanyagát. Itt megjegyzendő, hogy az iratkezelési szabályzatok előtti iratok selejtezéséhez előírás szerint alapul veendő 1958/59-es tárca ügykörjegyzékek aligha vehetők alapul, a gyakorlat már eddig is — hallgatólagosan — félretette azokat, mivel elfogadhatatlanul nagy arányban minősítik a fondképző anyagát történeti értékűnek. 2. Kategorizálni kell a vállalatokat létszám, termelési érték stb. alapján (az UMKL ezt már megtette gyűjtőkörében, alapul véve a minisztériumok kategorizált vállalati besorolási jegyzékét), majd ágazatok és kategóriák szerint elkészíteni a történeti értékű iratok listáit, ami sokat segíthet úgy az 1969 előtti iratok selejtezése elbírálásánál, mind az irattári tervek sorrakerülő módosításainak véleményezésekor. Az UMKL e feladat elvégzésére 1981-ben több levéltár segítségét is igénybe véve kísérletet tesz. 3. A vállalati anyagok selejtezésénél — véleményem szerint — különösen érvényes az a (ritkán figyelembe vett) szabály, hogy a selejtezések véleményezésekor nemcsak — sőt, nem elsősorban — arra kell vigyázni, hogy a kiselejtezésre javasolt irattömegben ne legyen történeti érték, hanem főként arra, hogy a