C. Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században, I. rész. A kanonoki testület és az egyetemjárás - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 7. (Budapest, 2015)
1. Az esztergomi székeskáptalan a 15. század közepén - 1.2. Az esztergomi székeskáptalan tagjai 1451–1460 között
Az esztergomi székeskáptalan tagjai 1451-1460 között 39 pén kezdték. De 1489-ben, azaz három évtizeddel a vizsgálati időhatár kezdete után még mindig két méltóságviselő került ki az 1450-es évek generációjából. A teljes káptalani tagságra tekintve az arányok értelemszerűen hasonlóképpen alakultak: az 1460-as évek közepéig a 39 kanonok több mint fele a mondott csoportból került ki. Az arányok ugyan az 1467-es évvel elkezdtek csökkenni, de 1469-ig még mindig majdnem a testület felét alkották. A halálozások miatt a következő fél évtizedben már csak a kanonokok harmada, majd létszámuk fokozatos csökkenésével negyede (1477-1480), illetve ötödé (1481-1482) került ki közülük. Az 1480-as évek közepére a vizsgált kanonokok létszámának aránya 10 százalék környékére esett vissza, de még 1489-ben is ketten, azaz a testület 5 százaléka negyven évvel korábban kezdte pályáját. Sőt, mint láttuk, Túronyi Mihály egészen 1501-ig a testület tagja maradt. O egyedüliként még — ha akart — tudott mesélni Szécsi Dénes és Zrednai (Vitéz) János érsekekről, illetve Hunyadi János kormányzóról és V. László királyról. Az 1450-es években pályakezdő kanonokokról elmondható, hogy a káptalanban szerzett tapasztalataikat, ha társaik igényelték, át tudták adni az újonnan jövőknek. A székeskáptalani testületet valóban egyfajta állandóság, mondhatni mozdulatlanság jellemezte. Ez a káptalan szempontjából minden bizonnyal hasznos lehetett: gondoljunk csak a kanonok-ügyvédeknek — a 2. kötetben elemzett — sasadi tizedperben játszott szerepére. Az egyes kanonokok nézőpontjából azonban már korántsem ennyire egyértelmű a kép: a mozdulatlanság egyúttal azt is jelentette, hogy a káptalanból nehéz volt tovább-, netán feljebblépni az egyházi ranglétrán. Hogy ez mennyire így volt, azt a karrier és a javadalomhalmozás témakörénél már érintettem. 2.2.5. Összegzés Az esztergomi székeskáptalan tagságának feltárására páratlan lehetőséget teremtő öt ügyvédvallási névsor, illetve a további összegyűjtött források segítségével elvégzett vizsgálatom felemás eredménnyel járt. Az elemzett évtizedben stallummal rendelkezők döntő többségét — 75 százalékát — sikerült azonosítani, ráadásul ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a testület lehetséges tagságának közel egészét rekonstruálni lehetett. Néhány kanonokot leszámítva sokukról nevükön túl is tudtunk érdemleges információval szolgálni. Ezen túl azt is mindenképpen kiemelném, hogy az 54 ismert javadalmas közül mindössze tizedüknek nincsen „vezetékneve", avagy származási helye, és ezen hat, az ismeretlenség homályába burkolódzó személyek mindegyike — talán kissé meglepő módon — a méltóságviselők közül került ki. Az 54 kanonok életpályájának feltárása, illetve a különböző szempontú vizsgálatai során számomra nagyon furcsa és ellentmondásos kép bontokazott ki. Habár az eddig napvilágot látott káptalani feldolgozások alapján nincsenek túl nagy eltérések a többi magyarországi testülethez képest: nagy vonalakban hasonló a helyzet az egyetemjárás, a (közjegyzői munkájuk jutalmaként be
