C. Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században, I. rész. A kanonoki testület és az egyetemjárás - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 7. (Budapest, 2015)
3. Mítosz és valóság – Az egyházi középréteg Esztergomban
118 Mítosz és valóság — Az egyházi középréteg Esztergomban nokot, aki rendelkezett volna kánonjogból doktori fokozattal. (Pöstyéni Tamás 1409-től adatolható a káptalanban.) Vicedomini Máté mindkét jogi doktor 1428 tavaszi halála után viszont már hazai klerikus (Temesvári Miklós) nyerte el a vikáriusi bíróság vezetését, hogy azután a vizsgált időszak végén ismét itáliai származású személyek vegyék át azt. Az egyetemjárók és ott fokozatot is szerzők körében elvégzett vizsgálatok nyomán hasonló kép rajzolható: az esztergomi káptalanból nem kellett kiszorítani a külföldieket, nem kellett visszafoglalni a stallumokat, mivel sem jelentős számú külföldi, sem pedig művelt, egyetemet járt igénylő nem akadt a 15. század harmadik évtizedéig. A század közepén jelentkező nagyszámú egyetemi végzettségű is a jelek szerint gond nélkül el tudott helyezkedni a káptalanban. Hogy azután a többi káptalanban hasonló volt-e a helyzet (a pécsiben nagyon úgy tűnik, hogy igen157), azt további kutatásoknak kell kideríteniük. Végül még egy, az esztergomi kanonokok vizsgálata során szerzett tapasztalatomat kell megosztanom az olvasóval. Egyértelművé vált számomra, hogy hibás metódus az az eddig követett gyakorlat, amely szerint az egyes szerzők az általuk kiválasztott káptalanban helyet foglaló kanonokoknak kevésbé ar- chontológiai, mint inkább a prozopográfiai adattárát készítik el,158 és az abból mesterségesen képzett — sőt torz — adatbázisokból különböző szempontok szerint igyekeznek statisztikákat gyártani. Természetesen nem arról van szó, hogy ezeket a prozopográfiai adattárakat ne lehetne használni, hanem arról, hogy ezek nem alkalmasak arra, hogy a kanonokokkal kapcsolatban felmerülő alapvető kérdésekre gyorsan és kevés hibával választ adjanak. Amellett, hogy elkerülhetetlenül téves következtetések születnek, az adattárak nem teljesek. Értelemszerűen ugyanis mindenki az általa vizsgált káptalani javadal- masokat keresi a forrásokban és logikus módon igyekszik olyan forrásokat áttekinteni, amelyekben találkozhat nevükkel. Ugyanakkor több olyan személy van — amint az munkáikból is kiderül —, akik több helyen is rendelkeztek stallummal. Vagy egy időben, vagy éppen egymás után. A kutató ezeket vagy észreveszi vagy nem. Ha igen, akkor általában egy olyan munkához fordul, amelyben talál rá adatokat. E munka viszont nem feltétlen azzal az igénnyel készült, mint amire a vizsgálathoz szükségünk lenne. Lássuk erre Dúlházi János és Bajoni István példáját! 157 Vö. Fedeles T.: Pécsi székeskáptalan 298-300. oldalán szereplő egyetemjárók adataival. 158 Erre a legjobb és egyúttal semmiképpen sem követendő példa Kristóf Ilonának a váradi káptalanokról megjelent munkája, amelyben sok mindenről készített táblázatot, éppen csak egyről, a legfontosabbról, a káptalani méltóságviselőkről nem találunk benne egyetlen egyet sem (vö. Kristóf I.: Váradi káptalanok 279-299.). Ez két szempontból is furcsa: egyrészt a mintának tekintett munkák mindegyikében van ilyen (Köblös J.: Egyházi középréteg 113-174.; Fedeles T.: Pécsi székeskáptalan 218-257.), másrészt, azért mert az ilyen típusú munkának egyik alapvető feladata (lett volna), hogy a keresett személy könnyen azonosítható és megtalálható legyen.