Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342 - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 5. (Budapest, 2014)
IV. Az ország nádorától az „ország nádoráig” (A nádori intézmény vázlata a 12. század végétől 1343-ig)
IV. Az ország nádorától az „ország nádoráig 73 még nyilván nem sok rálátása volt a nagypolitika sötétebb bugyraira. Béla így egy olyan embert választott új szlavón bánnak, aki egyébként jól teljesített a nádori poszton, és biztosak lehetünk benne, hogy a 12 év rutinja után ekkor már igen hatékonyan működtette hivatalát, amint ezt páratlan hivatali potenciálja is megerősíti. Ám a megüresedő szlavón báni poszt élére ő látszott a legalkalmasabbnak, hiszen kisebbik fia mellé egy olyan embert kellett találnia Bélának, aki egyszerre volt tapasztalt és hűséges, és - mivel az ilyen emberek már nyilván mind beépültek az államkormányzatba - elmozdítása a legkisebb politikai kárral járt. És az 1260 nyárutóján megkötött pozsonyi fegyverszünet után (amiben Béla véglegesen lemondott minden stájerországi birtokáról a cseh király javára) már nem volt szükség Roland nyugati határbiztosítására. Béla lépése jól mutatja, hogy a nádori hivatal hatékony működtetése mennyire eltörpült az egyéb politikai prioritások mellett. A Rolandot követő következő időszak fő háttérjellemzője Béla és idősebb fia ellentéte volt. A növekvő feszültség végül 1262 novemberében lobbant lángra, és ekkor vonult fel először fegyveresen egymás ellen Béla király és István herceg - talán még összecsapásra is sor került. A konfliktust mindenesetre gyorsan lezárta egy pozsonyi megegyezés 1262 novemberének végén, amely során István felvehette az „ifjabb királyi" címet. Úgy tűnik, hogy István uralma már 1260-tól kezdve kiterjedt a keleti országrész bizonyos Erdélyen kívüli területeire is, ám az „ifjabb király" posztja teljesen más minőségű újításokat is lehetővé tett a számára. Mintegy megkettőzve apja kormányzati rendszerét, egyedülálló módon saját nádort is állított országrésze élére. Az addig sem ellenkezett a korabeli gyakorlattal, hogy a királyné és a hercegek a királyhoz hasonló udvartartást építsenek ki maguknak, saját udvari tisztségekkel. Ezen udvari tisztségek a iudex curie névvel illetett udvarispánokból, illetve tárnok-, asztalnok-, lovász- és pohárnokmesterekből álltak.322 Ám az önálló nádor állítása egy teljesen más helyzet volt. A nádor ugyanis legkésőbb III. Béla korától kezdve nem az „udvar" részét képezte, hanem egy különálló kormányzati pozíciónak minősült, így nem is lehetett a független udvartartások magától értetődő hozadéka. Ezért nem állított, állíthatott senki a királyon kívül nádort, még annyira sem, amennyire az aktuális helyzettől függően befolyása lehetett a saját udvarának összetételére. A 13. században egyedül a világi államigazgatással sok mindenben párhuzamosan kiépülő egyházi igazgatás számára engedélyezte a király, hogy egy saját palatínust állítsanak. Ott is csak a hierarchia csúcsán álló esztergomi érsek tehette meg ezt, a püspökök csak a hercegi udvar személyzetének egyházi megfelelőit állíthatták saját népeik fölé.323 A tisztség az 1260-as években bukkant fel először, és erősen való322 A királynéi udvartartásra lásd Zsoldos: Árpádok és asszonyaik 93-95., 97-100., ill. Zsoldos: Archontológia 64-69. A hercegire: Zsoldos: Archontológia 69-76. Tegyük hozzá: a királyné és a hercegek nem minden esetben nevezhették ki saját maguk az udvari embereiket, alapesetben az ő udvaruk összeállítása is királyi jog volt (lásd Zsoldos: Árpádok és asszonyaik 103-106.). 323 Az érseki palatinus tisztségére lásd részletesebben „Az elnevezés" c. alfejezetet.
