Sípos Antalné: Az államosítás előtt működött élelmiszeripari vállalatok repertóriuma (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 24. Budapest, 2006)

BEVEZETÉS

BEVEZETÉS Magyarországon az ipari forradalom először azokban az iparágakban bontakozott ki, amelyek a nyersanyagböség révén viszonylagos előnyökkel, a fejlett ipari országok kereslete révén széles és dinamikus piacokkal rendelkeztek, és amelyek biztos, nagy profitot ígérve befektetésre vonzották a hazai és külföldi tőkét. Ilyenek voltak az élelmiszeripari vállalatok, a mezőgazdaság különböző terményeinek feldolgozói, amelyek nálunk a modern iparosodás vezető ágának szerepét töltötték be. A nagybirtokból kiinduló, a terménykereskedelemben felhalmozott tőkét ide fektették be, főleg a malomiparba, de a cukor-, a szesz-, később a söriparba is. Malomiparunk már az 1860-as, 1870-es években világviszonylatban is élre került, és nemzetközi mértékkel mérve is jelentősen kifejlődött a szesz- és a cukoripar. A hazai mezőgazdaság és élelmiszeripar 19. század második felétől tapasztalható gyors iramú fejlődése összefüggött a nyugat-európai piacok agrár- és nyersanyagigényével. Az élelmiszeripar mindvégig jellegzetesen exportiparág maradt; a hazai fogyasztás fedezésén túlmenően évente több százmillió korona, illetve pengő értékű készterméket értékesített az Osztrák-Magyar Monarchiában és a világpiacon. A két világháború közötti időszakban az élelmezési ipar jelentősége számottevően csökkent. Míg 1913-ban - a Trianon utáni országterületet számítva - a bruttó ipari termelés 42%-át tette ki, addig 1938-ban már csak közel 29%-át, ami persze még mindig jelentős volt. A válság idején a fizetőképes kereslet csökkenése közvetlenül is nagy erővel éreztette hatását. Az exportra épített iparág kapacitásának - elsősorban a malom- és söripar budapesti koncentráltsága folytán - 56%-a maradt az új határok között, vagyis a területhez és a lakosság számához képest aránytalanul nagyobb rész, és ez tovább növelte az iparág exportra utaltságát. A dualizmuskori Magyarország vezető ipara, amelynek termelését 80%-ban a malom-, a cukor-, a szesz- és a söripar képviselte, az új helyzetben régi struktúrájával túlméretezetté vált, korábbi exportpozícióit, sőt, nyersanyagbázisát is elvesztette, kapacitásának jelentős része kihasználatlan maradt. A hagyományos élelmiszeripari ágak hanyatlásával szemben az élelmiszeriparnak csak néhány új ágazata érhetett el számottevő fejlődést. Az első világháborút követő évtizedben szinte egyáltalán nem sikerült megtalálni a fejlesztés lehetőségeit, de az 1930-as években már megindult az intenzívebb ágazatok növekedése. A malom-, a szesz- és a cukoripar visszaesését némileg ellensúlyozta a zöldség-, a gyümölcs-, a hús- és a tejfeldolgozó ipar, valamint a konzervipar kiépítése. A fejlődés élvonalába a konzervipar került, elsősorban annak új ágai, a gyümölcs- és a paradicsomkonzerv-gyártás, amelyet világpiaci viszonylatban is nagy kapacitású, modern ágazattá építettek ki. A válság előtti évekhez képest a főzelék- és gyümölcskonzerv-gyártás teljesítménye 1937-re a kétszeresére bővült. Az élelmiszeripar új ágai is főként exportra dolgoztak. A főzelék- és gyümölcskonzerv-export az 1920-as évekhez képest mintegy tizenháromszorosára, a paradicsomkonzerv kivitele hússzorosára emelkedett, de fellendült a húskonzervgyártás is.

1 A második világháború után az élelmiszeripar súlyos helyzetbe került. Már a háború alatt keményen sújtotta a lakosságot az élelmiszerhiány, a fejadagok egyre zsugorodtak, és a háború után még kisebbek lettek. Évről évre olyan rossz volt a termés, hogy a gyáraknak nem volt mit feldolgozniuk. Gabonából, cukorrépából is kevés termett. Egyedül a konzervipar fejlődhetett, de a nyersanyagellátás megszervezése ott is nehézségekbe ütközött. A gyümölcsíz előállításához szükséges cukrot például a Szovjetunióból kellett importálni. Az újjáépítés után még hosszú ideig fenn kellett tartani a jegyrendszert, amelyet csak 1951. december 2-án töröltek el. A „fordulatot" követően, 1953 közepétől kezdődhetett meg a gyárakban a viszonylag normális ütemű termelés. Az élelmiszerekben is, más fogyasztási cikkekhez hasonlóan, tartóssá vált a minőség romlása. 1955-re - az ellátási nehézségek ellenére - az alapvető élelmiszerekből (sertéshús, liszt, cukor, zsír stb.) már nem volt súlyos hiány. Az 1960-as években ismét megnőtt az élelmiszerexport, és a nehézipar nyersanyagainak (kőolaj, földgáz, vas, villamos energia) ellentételezéseként fontos szerephez jutottak az élelmiszerek. A fejlesztésre azonban közel sem jutott annyi állami támogatás, mint a nehéziparban. A beruházások elmaradtak, és az ipar - a feldolgozó kapacitásának szűkössége miatt - a mezőgazdaság nagyarányú fellendülését nem tudta kihasználni. Az élelmiszeripar részesedése az ipari össztermelésből a háború előtti 29%-ról 18%-ra esett vissza. Nem volt képes visszaszerezni korábbi exportpozícióit sem.

2 Az 1970-es, 1980-as években a gazdasági növekedés jelentős részét képezte az élelmiszeripar mennyiségi és minőségi fejlődése, az adott korlátok között. A szocializmus összeomlása után egyes élelmiszeripari vállalatok tönkrementek, másokat a privatizáció mentett meg a felszámolástól. A cégek magánosításában a külföldi töke jelentős részt vállalt. *** 1 BEREND T. Iván-SZUHAY Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848-1944. Bp.. 1973. 89-90. 2 BEREND T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1975. 190-192.; GUNST Péter. Magyarország gazdaságtörténete (1914-1989). Bp., 1996. 134., 165.