Sípos Antalné: Az államosítás előtt működött élelmiszeripari vállalatok repertóriuma (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 24. Budapest, 2006)
BEVEZETÉS
légitámadások miatt csak zökkenőkkel működhettek, és különösen súlyosan érintette a vállalatokat a sziklapincék nagy részének háborús igénybevétele. Az államosítás után a söripar nagyvállalatait az „egy iparág, egy vállalat" elvének szellemében gyökeresen átszervezték. Az elmúlt időszak nagy sörgyárai a Magyar Országos Söripari Vállalat legnagyobb gyárába, a Kőbányai Sörgyárba olvadtak bele. A likőrök és egyéb égetett szeszesitalok gyártását elvették a vállalatoktól, más vállalatokhoz csatolták, hasonlóképpen a tápszerek, az édesipari termékek, a növényolaj-ipari és mosószerek gyártását, továbbá a textil- és szállodaipari tevékenységet. A szakosítás átmenetileg visszaesést okozott a sörtermelésben. A hazai sörfogyasztás a szocializmus évtizedeiben rendkívüli mértékben megnőtt. Az export visszaesett, és 1954-től fokozódó mértékben nőtt a sörbehozatal. A malátaexport a háború után újraindult, de a sörfogyasztás növekedésével a sörgyárak egyre több malátát igényeltek, és mivel a malátagyárak kapacitása nem nőtt, exportra már nem tudtak termelni. 1960-ban a malátaexport is megszűnt. 19 1970-ben a Magyar Országos Söripari Vállalat megszűnt, és megalakult a Söripari Vállalatok Trösztje. Tagvállalatai, a nagy múltú kőbányai, nagykanizsai, pécsi (Pannónia) és soproni gyárak mellett az 1973-ban alapított Borsodi Sörgyár 1981-től önállósultak, majd a rendszerváltáskor gazdasági társaságokká alakultak. A KONZERVIPAR Élelmiszerek tartósításával évszázadok óta foglalkoztak, de az élelmiszeriparon belül a konzervgyártás mint iparág a legkésőbb alakult ki. A 19. században az élelmiszertartósítás túlnyomórészt kisipari jellegű maradt, és a konzervgyárak közül csak azok fejlődtek nagyobb üzemekké, amelyek a hadseregnek szállítottak. Magyarországon az első konzervgyárat a Weiss testvérek, Manfréd és Berthold rendezték be, akik a terménykereskedelemben felhalmozott tőkéjüket a budapesti malomiparba fektették be. A 20 éves Manfréd németországi tanulmányútjáról hazatérve, 1882-ben fivérével megalapította az első magyar húskonzervgyárat, amely főleg a hadsereg részére termelt. Az üzemindításhoz állami kedvezményt is kapott. Nagyobb szabású fejlődés az első világháború idején indult meg. A budapesti gyárak közül a legnagyobb forgalmat továbbra is a Weiss gyár bonyolította le, de ekkor már működését kizárólag a hadsereg ellátására korlátozta. Elsősorban hús- és kávékészítményeket állított elő, és csak a háború után tért át egyéb konzervek gyártására, miközben a szakma egyik vezető vállalata maradt. A háborút követően a gazdaság lassú újjáéledésével és a külföldi kapcsolatok újbóli felvételével az ipar ismét fejlődni kezdett, és az 1920-as években újabb vállalkozások is létrejöttek. Az ipar erőteljes foglalkoztatását és az üzemek továbbfejlesztését a polgári szükséglet növekedése is serkentette. A Weiss cég 1923-ban részvénytársasággá alakult, Weiss Manfréd Első Magyar Konzervgyára és Ércáru-gyára Rt. néven. 1924-ben a Gschwindt-féle Szesz-, Élesztő-, Likőr- és Rumgyár Rt. is megkezdte a konzervgyártást; Nagykőrösön modern gyárat építtetett fel. Az iparág gyors fejlődése és modernizálása az 1930-as években ment végbe. Az iparon belül újabb ágazatok honosodtak meg. A paradicsomkonzerv-gyártás az 1930-as években fejlődött modern technikai berendezésű, nagy teljesítményű ágazattá, amelynek termékei a világpiacon az elsők közé tartoztak. Nagyjelentőségre tett szert a főzelék- és gyümölcskonzerv kivitel is. A konzervgyárak - az élelmiszeripar más ágaitól eltérően - ki tudták használni kapacitásukat. Lehetőségeiket azonban a megtermelt alapanyagok mennyisége befolyásolta. A konzerválás a kezdeti időszakban abból az elgondolásból indult ki, hogy az egyes évek bő termését használhatóvá kell tenni a szűkös esztendőkre, amikor a termések nem kielégítőek. Ez a logika az ipar modern fejlődésével már nem működött maradéktalanul. Az 1940-es években egy bizonyos mennyiségű konzerv fogyasztásával, sőt, lassú növekedésével már minden esztendőben számolni kellett, a bővebb termést adó években is. Szükségessé vált, hogy a konzervipar nyersanyagainak a termelését szisztematizálják, ami pedig gondosan felépített terv alapján volt megvalósítható. Azt a lehetőséget, amit a rendkívül bő termések adtak, ezután sem volt szabad elmulasztani, de továbbra is meg kellett szervezni a nyersanyag beszerzését. A földművelésügyi kormányzat felismerte a kérdés jelentőségét, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a nyersanyagszükségletet biztosítsa. Megszervezték a magyar konzervipar legfőbb nyersanyagának, a paradicsomnak a rendszeres termelését, biztosították a szállítását. A gyártás tudományos felkészültséget igényelt; laboratóriumi kísérleteket, kutatómunkát, azért, hogy az áru minél jobban megőrizze természetes ízét, aromáját, vitamintartalmát. A tudományos kutatás feltételeit - a vegyipar egykorú fejlettségi szintjén - a kormányzat szintén biztosította. Az 1930-as évek végén az Országos Erjedéstani és Mezőgazdasági Ipari Kísérleti Intézet kiemelt feladataként szerepelt a paradicsomsűrítmény-gyártás fejlesztése. Egyéb kutató és kísérleti intézetek is felügyeltek a konzervipari termékek minőségére, mint az Országos Mezőgazdasági Ipari Kísérleti Intézet és az Országos Kémiai Intézet. A paradicsom mellett a gyümölcs- és fözelékkonzerv is meghódította a piacot, növekedett a húskonzerv gyártása, jelentős exportcikké vált a sonkakonzerv, mint magyar specialitás. A második világháború idején a konzervipar volt az élelmiszeripar egyetlen területe, ahol kapacitásbővítésre nyílt lehetőség. Az iparág főleg exportra és a hadsereg szükségleteire termelt. A húskonzervgyártás fejlesztése érdekében a kormány már 1939-től korlátozta az élőállat-kivitelt, hogy minél több húst dolgozhassanak fel, és élőhús helyett húskonzervet exportálhassanak a gyárak. 1943-ban a Weiss Manfréd konszern újabb konzervgyárat létesített A magyar élelmiszeripar története, i. m. 511-549.
