Kálniczky László: A Magyar Országos Levéltár Filmtárában mikrofilmen őrzött anyakönyvek katalógusa : (Tematikus konspektus) 1. kötet : Bevezető, Aba- Nyíracsád (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 4/1. Budapest, 1998)
Példák az anyakönyvi kutatásokhoz
letagadása, stb. Nagyon sokszor kerültek - sajnálatos módon - az elmúlt évszázadokban az emberek Magyarországon olyan helyzetbe, hogy bizonyos okok miatt nem állt módjukban igazat mondani, vagy valamiért felmentve érezhették magukat az igazmondás alól. Az anyakönyvi bejegyzések esetében általában nehezen olvasható kéziratokról van szó ami igen megnehezítheti a kutatást, ezért az ilyen jellegű kutatás valamilyen fokú nyelvi, paleográfiai, valamint történeti ismereteket, és nem utolsósorban intuíciót is igényel. Nyilvánvaló tehát, hogy a régi anyakönyvek tanulmányozásához megfelelő történelem segédtudományi kézikönyvek, szótárak nélkül nem lehet hozzáfogni. Fel kell hívnunk leendő kutatóink figyelmét arra, hogy az iratok nyelve a múlt század közepéig általában latin, német, szláv, s csak kisebb részben magyar. Ráadásul a korabeli kéziratok olvasása sem egyszerű, és a személyek és földrajzi elnevezések helyes értelmezése is komoly felkészültséget igényelhet. Például a görögkeleti szerb egyházak anyakönyveit ekkoriban cirill betűs egyházi szláv írással vezették, ezek olvasása teljesen speciális paleográfiai ismereteket kíván. Az anyakönyvi forrásokban leggyakrabban használt nyelvek: a latin (mely Magyarországon egészen az 1840-es évekig a hivatalos ügyintézés nyelve is volt, 54 ), a török (arab írásjelekkel anyakönyv,), a magyar, a német (gót betűs írással is), az egyházi szláv (szerb, pravoszláv írással), román (például: "Protocolulu botezatiloru = születési anyakönyv, Protocolulu cununatiloru = házassági Protocolulu mortiloru = halálozási anyakönyv stb.), esetenként az izraelitáknál még a héber is. Az anyakönyvek bejegyzései mind a mai napig kézírással készülnek, ezért figyelnünk kell a mindenkori anyakönyvvezetők kéznyomára, egyedi írásmódjára, formai, vonalvezetési és kifejezésben tulajdonságaira is. A kiemelt iratok, így az anyakönyvek beírásait, aláírásait ún. antracén tintával végezték, mert e tintaféle az idők folyamán nem halványodott, s az anyakönyvből történő utólagos eltávolítása - az oxidálódott rücskös fémszemcsék miatt - feltűnő, tapintáskor érezhető volt. Problémát jelenthet az időrendi azonosításkor a XIII. Gergely pápa féle naptárreform (1582). Ezt Magyarországon az 1588. évi XXVIII. tc. fogadta el („novi et reformati calendarii usus"), és az 1599. évi XLV. törvénycikk erősítette meg. A protestánsok 1591. évi nagykárolyi zsinata azonban vallási okokból elutasítva a "pápista" újítást, újra visszatért az ónaptár (Julianus) használatához. Ezért az ország egyes részein a későbbiekben is azt alkalmazták. A görögkeleti egyház hívei és a görög katolikusok máig is a korábbi Julianus-naptárt használják, s a Gergely-féle (Gregoriánus) számításra való áttérési kísérletek eredménytelenek maradtak. 55 Akkoriban az emberek évszámokat nemigen használtak, és saját életkorukkal is csak körülbelül voltak tisztában. Általában nem a hónapok ma is használatos latin (például február) vagy korabeli magyar (Böjtelő hava) nevét és a hónap adott napját említették, hanem az időt legtöbbször az egyházi ünnepek szerint adták meg, ahogy azt lelkészüktől hallhatták a templomban, illetve a mezőgazdasági munkákhoz (hóolvadás, vetés, aratás) valamint háborúkhoz, járványokhoz, stb. viszonyítottak. Mivel a korabeli anyakönyvi bejegyzések jobbára 'bemondás' alapján készültek, ezért azok a többnyelvű, több nemzetiségű Magyarországon a kiejtés szerint - a különleges hangjelölések miatt igen-igen változatosak lehetnek. A személynevek még őrzik a régi korok helyesírási szokásait, 56 különösen akkor, ha valamely idegen nyelv írásmódját követték - egységes szabályok nem lévén - az anyakönyvvezetők. Ennek az az oka, hogy az idegen nevek magyar kiejtése számottevően eltér a forrásnyelvitől. A többnemzetiségű Magyarországon elsősorban az asszimiláció következtében igencsak kevertek voltak a családnevek. A régi időkben egynevűség volt, s a kétnevűség kialakulása hosszú folyamat eredménye volt. A vezetéknevek apai ágon való öröklése csak 1787-től volt kötelező. Jellemző volt a ragadványnév: egy-egy személyes ismérvből, tulajdonságból, foglalkozásból családnév 54 1844-ig a hivatalos államnyelvnek - leszámítva azt, hogy II. József 1784-1790 között a németet tette azzá - a latin számított. Ezután a magyar lett az államnyelv, az 1849-1867 közötti időszak kivételével, amikor ismét a német volt az hivatalos nyelv. Vö. a magyar nyelv előretörésére: 1792: IV., 1804: IV., 1830: VIII., 1836: III., 1840: VI. és 1844: II. tc.-eket. Ezenkívül 1850-1861 között a görög katolikus anyakönyvek vezetésének nyelve az egyházi szerb volt, ugyan néhol csak a táblázatok fejlécében, mert a kitöltés továbbra is magyarul történt. Egészen a II. vatikáni zsinatig, tehát századunk közepéig a legtöbb katolikus szertartás latinul folyt, a hívek a pap kérdéseire latinul feletek, függetlenül attól, hogy értették-e vagy sem, hogy mit jelentenek ezek a szavak. 55 Szentpéteri Imre - Gazda István: A kronológia kézikönyve. Bp., 1985, 55-59.; Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás. Bp.,1983. 56. 56 Például Zigler, Cigler, Czigler, Ziegler, stb. Az 'egri remetét' is Cziegler „Geyza" néven anyakönyvezték Gárdonyban 1863. augusztus. 4-én, a nevét csak 1897. december. 1 -én változtatta az 111 922. számú M. Kir. Belügyminisztériumi engedéllyel Gárdonyira. Nem Agárdira, pedig akkor a szülei éppen Agárdon a 9-es házszám alatt laktak, s csak az anyakönyvezésére került sor Gárdonyban. Uradalmi gépész apja igen ugyanis lobbanékony ember volt, gyakran rakta szekérre a családját, s a későbbiek során hol itt laktak, hol ott.
