Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

hitelélet, és a vele járó biztosításigényt kielégítő' zálog intézménye, teljesen logikus lépés, hogy a kettőt összekapcsolták: a hitelt — mint tartozást, s ezzel jogkorlátozást — a telekkönyvbe — mint üzleti könyvbe — „lekönyvelték", a zálogjogot bejegyezték.

186 Ezzel ki is alakult (napjainkig hatóan) a telekkönyv intézménye, amely újkori meghatározás szerint az ingatlan dologi jogviszonyainak közhitelű nyilvántartása.

187 A telekkönyv tehát születésétől — nálunk a 15. századtól (ld. később) — kezdve jogi eszköz, és csak a jog tárgyának, a dolognak, közelebbről az ingatlannak egyik meghatározója, de csak másodsorban a nagyság rögzítője — ami minket érdekel —, éppen ezért változatos lehet e vonatkozásban, mint a későbbiekben meglátjuk. A földkönyv vagy inkább birtokkönyv másként született meg. A földesúr birtokára vonatkozó jogát, annak keletkezésekor, nem egy kisebb közösségtől kapta (mint a polgár a várostól), az vagy szállásbirtok, vagy adománybirtok volt, s a jogot oklevél biztosította (a teleklevél megfelelője). Kis túlzással úgy is mondhatjuk, hogy birtokát az országtól kapta, s bár az az ország kis részét jelentette, az ország azonban mint közösség nem akarta azt konkrétan nyilvántartani, kik részesednek területéből, az ország nem vezetett birtokkönyvet (mint a város a telekkönyvet). Ezt a hiányt a későbbi kataszteri összeírások fogják majd pótolni. A birtok(föld)könyv jóval később, és földesúri igényből születik. Ismerni akarja birtokát: hol van, minemű az, mekkora, mit várhat tőle, mit tehet vele. A birtokkönyv gazdasági eszköz: a régi összeírás korszerűsített formája, a birtok pontos számbavétele az aktív gazdálkodás érdekében. Tehát csak akkor jöhetett létre, amikor a számbavétel, vagyis a föld tényleges felmérésének a tudománya, valamint kiviteli lehetősége, és a passzív gazdálkodás „haszontalanságának" felismerése, s vele az aktivizálódás igénye együtt áll. Nálunk a 18. század derekán, és érthetően a nagybirtoknál indul útjára a birtok(föld)könyv. Ez tehát (szemben a telekkönyvvel) magánirat, magánhitelű, gazdasági jellegű, s éppen ezért fontos számára a birtoknagyság, tehát a földmérési adatok pontos megállapítására törekszik. Az aktív, vagyis a korszerű gazdálkodás igénye azonban tőkét kívánt, amit a földbirtokos csak hitelből tudott megszerezni, ennek biztosítéka azonban nem lehetett ez a föld(birtok)könyv. A birtokra csak a zálogosítás avult módjával lehetett kölcsönt szerezni. Ezen próbált segíteni az 1723:107. tc. a betáblázási lajstromok, majd az 1840:21. tc. a jelzálogrendszer bevezetésével. Ezek elégtelenek voltak és megmutatták a telekkönyv hiányát, illetve szükségességét a földesúri birtokoknál is. 1847-ben ki is dolgozták a vonatkozó törvényjavaslatot, de csak az 1853—1855. évi császári nyílt parancsok hozták létre az egységes telekkönyvi rendtartást.

188 S tehették, mert annak feltételét az országos, egységes, azonos mértékkel végzett földmérés megvalósításával (ld. 2.3.4.2.1.) megteremtették. A rendtartás a városi telekkönyv és a földesúri birtok(föld)könyv intézményét úgy egyesítette, hogy az utóbbit az előbbi rangjára emelte, gazdasági jellegétől megfosztva jogi eszközzé tette, ugyanakkor létrehozta az ország egységes földnyilvántartását: a katasztert, amelyben a földmérés adata pontos, de csak másodrangú tényező. Minket pedig ez érdekel; tekintsük át adatainkat. A városi telekkönyv az előző korszakban indul útjára. A 15. század derekán