Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

Az írásbeliség elterjedésével aztán, az emlékezetet is megtartva, írásban is rög­zítik a mérés eredményét, azt, hogy mekkora a terület. A határ körbejárásától kezdve a legkisebb egység meghatározásáig fejlődik a nyilvántartás módja, de célja szerint kettéválva. A gazdasági célt az összeírás, majd a földkönyv, a jogi célt a telekkönyv eszközeivel érték el. Vizsgáljuk őket külön. 2.3.4.3.1. összeírás. A földmérés eredményeit rögzítő nyilvántartásnak, akár egyéni, helyi, akár általános, országos volt az, közvetlen célja a haszonélvezet megállapítása és biztosítása volt. A föld mennyiségi adatára, a terület nagyságá­nak ismeretére csak annyiban volt szükség, amennyiben meghatározta a várható haszon mennyiségét; jó volt erre minden olyan módszer és mérték, amelyik ezt meghatározta. Természetes, hogy ezt a nyilvántartást a haszon élvezője, s nem an­nak termelője fektette fel, ami a föld nagyságát csak az említett cél érdekében tartalmazta sok egyéb, számára fontos, de témánkat nem érintő adat mellett. A lényeget tekintve földadó-nyilvántartásnak lehet nevezni ez összeírások jelen­tős részét, amelyekben a bemondástól kezdve a becsűn át a konkrét mérésig, az utóbbi esetben a laikus ügyködéstől az önképzett földmérő munkáján át a szakképzett geometra, mérnök méréséig változik az információ: a mérték és a mérés adata, illetve annak értéke. Természetesen a mi szempontunkból, mert a kor, illetve a nyilvántartás készíttetőjének igényeit mindig kielégítette: mindig tudta, mekkora az a föld, amelynek hasznára számíthat. Ez összeírások részletes ismertetése azonban nem tartozik e kötet témájához, közelebbről nem foglalko­zom vele. 185 Röviden azt mondhatom, hogy a dikális összeírásoktól az urbáriu­mokon át a földadókataszterig vezet az út, s ez utóbbi viszont bekapcsolódik egy másik nyilvántartásba: a telek(föld)könyvbe. 2.3.4.3.2. Telek(föld)könyv. A cím érzékelteti, hogy kezdetben kétféle, majd egyesülő nyilvántartásról van szó. A latin liber fundualis, a német Grundbuch megnevezés nem, de a magyar név jól érzékelteti a kettősség lényegét. A telek­könyv a polgári vagy városi, a földkönyv — másik neve jobban választ: birtok­könyv — a földesúri, az előbbivel szemben megyeinek nevezhető tulajdon nyil­vántartása. Lényegük azonos: a birtokos birtokának regisztrálása; létrejöttük, céljuk, mivoltuk azonban különböző. A telekkönyv városi eredetű. A város mint közösség területe egy részének tulaj­donát elismert lakójának: a polgárnak a birtokába adja. A polgárjog egyúttal jogot jelentett a város egy területrészére: a telekre (házra). Mindkettőjük érdeke volt, hogy ez a részesedés — annak helye, mivolta, aránya (ld. 4.2.55.1. is) — rög­zítessék úgy, hogy azon változtatni csak mindkét fél tudtával és beleegyezésével lehessen. így született meg a telekkönyv (mint a város nyilvántartása) és a telekle­vél (mint a polgár nyilvántartása). A polgárjogból következik a telekjog, ebből egy­részt az, hogy a birtoklás csak a telekkönyvezéssel lesz jogerős, másrészt az, hogy minden polgárnak joga van ezt az egyedi jogot megismerni, vagyis a telekkönyvbe betekinteni. A telekkönyv tehát közokirat, s ebből következik közhitelűsége is. Mivel a polgárságnál alakult ki — érthetően — a kölcsön intézménye, vagyis a

Next

/
Oldalképek
Tartalom