Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)
3. HOSSZMÉRTÉKEK, TÁVOLSÁGJELÖLÉS
évi számtankönyvében azt írja, hogy „Az Eperjesi Sing és a Posoni között nem nagy a különbség; úgy hogy 100 eperjesi teszen Posonit 101-t." 751 Csakhogy Maróthi a sing megnevezést általános értelemben (ld. 3.2.21.1.) használja, ti. a rövidebb mértéket nevezi singnek, ha annak rőf is volt a neve, és a singnél, illetve a pozsonyi rőfnél tárgyaltak (ld. 3.2.21.15., 3.2.21.18.) bizonyítják, hogy ez a tétele csak a következő átfogalmazásban lehet igaz: 100 eperjesi rőf =101 magyar rőf, vagyis sing, így 1 eperjesi rőf =1,01 sing, ami annak értékével (ld. 3.2.21.15.) számolva 62,82 cm. Bár nagyságáról csak általánosan tájékoztat, az eperjesi rőf használatát bizonyítja, hozzáteszem még: 1770-ben Debrecen azt jelenti a helytartótanácsnak, hogy náluk a pozsonyi rőf járja, de az eperjesi kereskedők a textíliát végenként, illetve „ulnae minores ... vulgo sing" árulják, 752 vagyis a nagyobb és a kisebb rőföt állítva szembe, bizonyítja, hogy az eperjesi rőf kicsi. Maróthi viszonyszámát elfogadhatónak tartom, majdcsak azonos adatot ad a középkori értékkel. A 6 mm-es eltérés lehet a középkori adat nagyléptékű viszonyszámának a következménye, és az a magyar rőf: a sing nagysága; Maróthi viszont bizonyítja, hogy az eperjesi mérték valamicskével nagyobb volt. Tehát: 1 eperjesi rőf =62,82 cm. 3.2.21.7. Az erdélyi rőf az erdélyi hosszmértékrendszer (ld. 2.2.6.1.1.2.) tagja, eredetét tekintve már az előző korszakban dívott, csak nem nevezték még erdélyinek; a szász, illetve kolozsvári utódja, amelyet már az előző korszakban próbáltak Erdélyben általánossá tenni. 753 Az átalakulást a következőkben próbálom felvázolni. Az eredeti szászországi rőf 56,8 cm, 754 tehát kisebb (6,4 mm-rel) az erdélyi rőfnél, ami 62,2 cm, így alig tér el (3,2 mm-rel) a királyi rőf nagyságától, amely 62,54 cm (ld. 3.2.21.10.). Tudjuk azonban azt, hogy a szász egyetem — így a szász városok, tehát Brassó, Szeben is — 1540 körül a rőföt „etwa grösser" alakította. 755 Feltételezhető tehát, hogy az ősi, szászföldi rőföt akkor valamilyen nyomós ok miatt a királyi rőfhöz hangolták, amely viszont Kolozsvárott már régebben dívott, vagyis a kolozsvárit vették át, s az etalon egyeztetése során keletkezett az említett elenyésző különbség. E feltételezést valószínűsíti az is, hogy a 17. század során a törvényhozás a kolozsvári mértékeket—így a rőföt is — akarja „erdélyiesíteni", de tekintettel van a nációkra. 1603-ban a magyarságnak és a székelységnek Kolozsvárról, a szászságnak Szebenből, 1653-ban pedig a magyarságnak Kolozsvárról, a székelységnek Udvarhelyről, a szászságnak Szebenből adatja azt (ld. 2.4.2.1.). A 18. század során azonban a kereskedelem inkább a szászság kezén mozog, így Szeben vitte a vezető szerepet, amellett az erdélyi főkormányszék is Szebenben székelt; a szebeni rőföt kezdték erdélyinek nevezni. Ezt a jelzőalakulási folyamatot jellemezheti az 1714. évi kétnyelvű erdélyi vámtarifa: a német szövegben a siebenbürger, a magyarban a szebeni jelzőt teszi a rőfhöz. 756 A század derekától azután egységesül, erdélyi- lesz a jelző; latinul ulna transilvanica, 757 a németben siebenbürge Elle 758 a megnevezés. A magyarban viszont gyakorta csak singnek nevezték az erdélyi rőföt, pl. a törvényhozásban is, 759 nyilvánvaló, hogy az erdélyi, s jellemző pl. hogy a gubernium mértékjegyzékén 1845-ben
